Hogyan rohanj a veszTEDbe / A Million Ways to Die in the West (2014)

A Ted sikere után Seth MacFarlane teljesen érthető módon vérszemet kapott, így a 2. filmjében író-rendező-producer-főszereplő státuszok mindegyikét magára aggató humorzsák enyhén túlvállalta magát. Szerencsére szó sincs arról, hogy összeroppanna a feladat súlya alatt, de érezhetően húzza a vállát. Bár a sajátosan alpári stílusa kellően felforgatja a vadnyugat gyomrát a maga altesti poénjaival, sajnos összességében kevés olyan emlékezetes, kreatív ötletet integrált a forgatókönyvbe, amitől most egy közepesnél jobb műfajparódiáról beszélhetnénk. Az ötletek híján túlmagyarázott viccek és unalomig ismételt poénok mellett persze egy rakás hasfalrengető MacFarlane-geg és bizarr cameo asszisztál a frenetikus szereplőválasztáshoz, szóval egyértelműen nem egy rossz film ez, viszont nem is lesz éleTED vígjátéka.

Jéghegynek ütközött a Disney hajója

Az utóbbi időben sokan temetni kezdték a Disney-t (nem is alaptalanul), a Jégvarázs pedig minden várakozás ellenére csak újabb szöget vert a koporsóba. Be kell valljam, a bevételi rekordokat döntögető, Oscar- és más díjakat szépen bezsebelő, egekig magasztalt mese sikere előtt olyan döbbenten és értetlenül állok, mint apáca az erotika-kiállításon. Meg is mondom, hogy miért.

Ez az a film, aminek megnézését NBA-rajongóként még akkor is kötelességének érzi az ember, ha már messziről lerí róla, hogy – próbálok nagyon finoman fogalmazni – nem lesz jó.

ParAnimációs jelenségek

Első blikkre Norman egy teljesen átlagos kissrácnak tűnik. Szereti a rémfilmeket, ami egy hozzá hasonló, teljesen átlagos kissrác számára nem is lenne olyan meglepő, ha éppen tévézés közben nem pont a halott nagyanyja szellemével diskurálna. Norman azonban közel sem egy teljesen átlagos kissrác; életének ugyanis természetes velejárói a szellemek, akikkel már-már haveri viszonyt ápol. Az egyetlen baj az, hogy az emberek nem veszik őt komolyan, helyette inkább amolyan csodabogárnak tartják, akit jobb elkerülni. Ez a felfogásuk azonban gyökeresen megváltozik, amikor egy több száz éves átok hatására elszabaduló gonosz boszorkány őrült ámokfutásba nem kezd, s ha ez még nem lenne elég, néhány zombi is felbukkan a környéken. A váratlan és igencsak meglepő paranormális jelenségekre a városka feldühödött lakói vasvillákkal és fáklyákkal reagálnak, de a totális káosztól csakis Norman véletlenszerűen összeverbuválódott csapata mentheti meg őket.

Tudom, mit gondoltok. Egy film, amiben egy apa hóemberként tér vissza a túlvilágról az ünnep napján, teljességgel kimeríti a karácsonyi giccs fogalmát. Sőt, hatványozottan infantilis, szentimentális, ömlengős és tipikus családi mozi. De a Hóbarát mindezek ellenére, vagy a felsorolt jellemzők vegyületének pozitív aspektusa révén egy teljes szívvel szerethető karácsonyi műsor.

No, nem tagadom, erős nosztalgiafaktorral élvezhető csak igazán.

Mélytengeri fabula

Amikor a Pixar még tudott színtiszta szórakoztató animációs filmeket gyártani...annak az időnek köszönhetjük például A Toy Story szellemes játékháborúját, az Egy bogár élete bátor hangyáit és egyéb ízeltlábúit, vagy éppen kedvenc ijesztgetőink, a két laza srác kalandjait a Szörny Rt.-ben. A nagy nevek mellé csatlakozott be 2003-ban egy Pizsi nevű bohóchal, aki keservesen próbálta elrabolt fiát visszakapni az óceán mélyén, ahol barátokkal és ellenségekkel hozta össze a sors, keserves mentőakciója azonban nem várt méretű lelkesedést váltott ki a nézőközönségből anno is, és így eshetett meg, hogy idén újra mozikba küldték, egy kisebb hátszéllel: a lassan érdektelenné váló 3D-vel.

Szörnyen szellemes szálloda

A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Ott van például a Farkasember, kinek tucatnyi éhes kölyökszájat kell etetnie nap mint nap; vagy a Láthatatlan ember, akit senki nem vesz észre; vagy Drakula, aki az egyetlen szem kislányát (hisz’ még alig töltötte be a 118-at) igyekszik megóvni a külvilág minden veszélyétől. És ha a temérdek magánéleti problémához hozzávesszük még az embereket is, ezeket a gonosz, utálatos teremtményeket, akik vasvillával és fáklyákkal kergetnek el mindent, aminek szarvai vagy karmai vannak, vissza is kanyarodhatunk az első megállapításunkhoz: A szörnyek élete nem fenékig tejfel. Egy kis pihenés viszont mindenkinek kijár, legyen az csontváz, zombi vagy Frankenstein szörnye; ahol emberektől, vasvilláktól és fáklyáktól távol végre önmaguk lehetnek, és kiereszthetik a fáradt gőzt, levezethetik a felgyülemlett stresszt, azaz lazulhatnak egy kicsit. Pontosan erre nyújt megoldást Drakula gróf legújabb vállalkozása, a Hotel Transylvania, egy sűrű, vészjósló erdők és elátkozott temetők által a külvilágtól tökéletesen elzárt szálloda, ahová ember fia még nem tette be a lábát. Egészen mostanáig…

A fekete ruhás nő / The Woman in Black (2012)

A klasszikus kísértettörténetek minden túlvilági báját magán viseli a Woman in Black, húsba markolóan erős atmoszférát gerjesztve a helyszínéül szolgáló, sűrű, tejfehér ködbe burkolódzó láppal körülölelt ódon kúria által. És még ha a vészjóslóan recsegő deszkák, ill. a pókhálóval beszőtt, dohos falak suttogta sötét titkok nem is csengnek oly’ ismeretlenül, a hatás nem marad el. Ha hagyjuk, hogy magával ragadjon a film hangulata, még a lassan kibontakozó, az első felében meglehetősen eseménytelen történetvezetés ellenére sem fogunk unatkozni. A kimért rendezés a nyomasztóan rideg képi világ és a kísérteties dallamok együtteséből fakadó nyugtalanító érzést kezdetben olcsó, bazári ijesztgetésekkel igyekszik megfejelni, de a végkifejlet közeledtével elszabaduló indulatok egy jó húsz percnyi, eszelős tempóra váltó, valóban hatásos jelenetsort eredményeznek, ahol a feszültség már kézzel tapintható, és a legkisebb hanghatástól is jeges borzongás fut végig a gerincünkön. Ha pedig még azt is el tudjuk fogadni, hogy a Harry Potter-éra után Daniel Radcliffe most egy gyászoló családapa szerepében nyomoz, akkor – még ha nem is új vagy nem is meghatározóan intenzív -, de egy kellemesen hátborzongató élményben lehet részünk. 7/10

Rendhagyó és ezért egy kissé kockázatos rendezői vállalkozás eredménye a Hugo, a pályafutása java részét maffiafilmek dohányfüsttől bűzlő és géppuskadörgéstől zengő dimenzióiban töltő Martin Scorsese-től, aki ezúttal egy a világból kiábrándult öregember történetét meséli el, ill. két gyerekét, akik még hisznek a csodákban, és abban, hogy az elromlott dolgokat mindig meg lehet javítani.