Nem egyszerű feladat, de Michael Bay-nek sikerült megtalálnia azt a témát, amely az ő stílusához abszolúte passzol. Buta, prosztó testépítőlegények wannabe gengsztert játszanak a csillogó Miamiban, élik az amerikai álmot, tesztoszteront izzadnak szilikonkurvákat döngetnek és mindenkinél keményebbnek érzik magukat - mondjuk fizikailag erre nem is lehet panasz. Mert az a helyzet, hogy ennek a trúsztori alapján forgatott akcióvígjátéknak piszkosul jól áll a rengeteg lassítás, az élénk színezés, az üvöltő hangeffektek, a naplementében krúzolás és a csillagos zászló a háttérben.

Azt hiszem hivatalosan kijelenthető, hogy az akcióműfaj agonizáló, utolsó egyedei közül Toretto-ék uralják az élbolyt. Még nem érték el az Expendables-kort, előttük járnak és habár mögöttük szinte légüres tér tátong, mindent megtesznek azért, hogy a tökös, ízig-vérig macsóvagány-veretős akciófilmet olyan pofátlanul szórakoztatóan prezentálják, hogy az intelligensebb néző is kénytelen legyen gondolkodóba esni, hogy ezt a kliséktől vérző kétórányi zúzdát, hogy a rákos fenébe lehet ennyire önfeledten élvezni.

Akárki akármit mond, a maszkulin, klasszikus értelemben vett akciófilm utolsó zászlóvivője manapság a britek borostás, kopaszodó portékája, Jason Statham. Arról már nem ő tehet, hogy az évenkénti aktuális mozijaiban milyen minőségű forgatókönyvet tolnak a segge alá (meg arról sem, hogy Guy Ritchie időközben megfeledkezett legjobb színészéről). A lényeg, hogy mindig magabiztosan, elvektől határozottan hozza a meghasonlott, ütő-rúgó-lövő-gyilkoló, gyakran bosszúittas férfi karakterét. Most sincs ez másképp.

Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)

Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10

A színtiszta műfaji akciófilm egyre ritkább és egyre haloványabb. A moziból kikopott hősök, az egydimenziós "rendet rakok"-figurák lecsengtek ugyan, de még visszajárnak kísérteni. Az ő hiányuk fájó kissé, de nyilvánvaló, hogy ez már nem az a kor, ahol létjogosultságok lenne némi oldszkúl, jó hangulatú múltidézésen kívül. De a modern, realista profik - mint például Jason Bourne - egyre foszladozóbb átirataiból is kiveszni látszik a stílus, a maszkulin, komor, de effektív kúlság, amely meghatározza őket - lásd Jack Reacher professzionális apatikusságát. Épp ezért a Welcome to the Punch ánglius bőrdzsekiben rohanó hajszájának atmoszférája, akciószekvenciái akár üde színfoltként is pótolhatnák a hiányt. De nem jön össze.

Vitathatatlan tény, hogy a Bullet to the Head egyértelműen a videotékák polcaira való nyersanyag, VHS kompatibilis tucatakció, amelynek a mozivásznon nem sok keresnivalója van. DE, ettől függetlenül messze nem rossz. Habár, ahogyan mára a klasszikus értelemben vett videokölcsönzők, úgy a '80-as, '90-es évek stílusjegyeit felvonultató akciófilmek is szinte abszolút kihaltak. Stallone az utolsó, aki még hisz a létjogosultságukban. De valószínűleg ő is csak a nyugdíjba vonulás előtti pénzinjekció miatt teszi. A Fejlövés tucatfilm. A '90-es évek akcióinak terméke, amiből valljuk be azért mára nem sok jut.

A második rész egyik leggroteszkebb jelenete a maga röhejes és brutális voltával ragyogóan vizionálja Brazília romlottságát. Egy rendőr saját értelmisége szintjéhez mérten idézi a "lenni vagy nem lenni"-t, miközben egy elégetett ártatlan civil áldozat foszladozó hullájának koponyájából húzza ki egyesével a fogakat, hogy azonosíthatatlanná tegye a tetemet. Erről szól a Rio-i szervezett bűnözés, az elkorrumpálódott zsarukról, drogról, kilóra megvett politikusokról és a halálosztagról mely kíméletlen gyilkológépek hadseregével tesz rendet a favellák között.

De kezdjük az elején.

Szuperhősfilm 80% vastartalommal

A Sötét Lovag: Felemelkedés marketingjére hajazó, törött maszkkal, zuhanó hőssel és komorabbnál komorabb képsorokkal sokkoló kampány elég szépen megvezette a jó népet; a mozivászon előtt csücsülve ugyanis az eddigi legszellemesebb epizód bontakozik ki előttünk a maga sajátosan látványos-hangos stílusában.

Szeretném leszögezni rögtön itt, a beszámoló legeslegelején, hogy az Osztrák Tölgy visszatérését szinte gyermeki izgalommal vártam - ez fontos. Mert valahol megmagyarázhatatlanul bizsergető érzés, hogy a '80-as '90-es évek monstrumai, akik erőszakkal telivé tették gyermekkoromat (néhány 80-as évekbeli klasszikus közbenjárásával) csakis a szó legpozitívabb értelmében, még visszajönnek: lőni, ütni, keménykedni, meg beszólni. 'szameg, azért ezt várja az ember.

Tom Cruise, arcán cizellált műgonddal old meg egy többszörös gyilkosságot két óra alatt, amelyet az általa játszott Jack Reacher-nek valójában két tár kilövése között kellene, de még maradna ideje egy kávéra. Szupertitkos, szuperintelligens, szupergyors, szuperprofi ügynök, aki inkább egysorosokat puffogtat, mint fegyvereket. Sérthetetlen. A lófaszt. De annak adja el magát. Szuperkrimi a köbön.