Mi is lehetne alkalmatlanabb időpont az Apokalipszis kirobbanására, mint James Franco házavató bulijának éjszakája, ahol az ízléstelenül berendezett szalonban megszámlálhatatlanul sok híresség szórakozik önfeledten, drog- és alkoholmámorban fürdőzve, hol vígan dalolva, hol egymást szívatva. Amikor aztán megnyílik alattuk a föld és megmagyarázhatatlan események sorozata köszön rájuk, megvadult csordaként tódulnak a biztos halálba. James Franco, Seth Rogen, Jay Baruchel, Jonah Hill, Craig Robinson és a meg sem hívott Danny McBride viszont gondosan elbarikádozzák magukat odabent, hogy tovább bulizva várják ki a nyilván hamarosan érkező mentőhelikoptereket. Amik mint rövidesen kiderül, nyilván nem fognak megérkezni.

Tehenészfiúk és tehenészlányok, sarkantyúzzátok meg lovaitokat, majd irány a Vadnyugat, ahol az ormótlan sziklafalak közt húzódó kanyonok, messzi prérik és forró sivatagok számos legendát őriznek hírhedt banditákról, hős rangerekről és bátor indiánokról. Ezen legendák egyike a magányos lovas históriája is, melyet a félbolond, Tonto nevű öreg indián regél el nekünk. Meséjéből pedig megtudhatjuk, milyen is az, ha a Disney rászabadítja a vadnyugatra a kikent képű Johnny Deppet, aki furán beszél, még furábban viselkedik és egy döglött madarat hord a feje búbján.

Freedom!

Az az igazság, hogy Jordan Vogt-Roberts fantasztikus gyerekfilmjét a mai tizenéves generáció sem érteni, sem átélni nem fogja tudni. Ezért kicsit sajnálom őket. A Nyár királyai ugyanis hosszú idő óta az első olyan ízig-vérig nyers, kalanddal zsúfolt tinifilm, amely annak minden bájával, makacsságával, abszurditások és túlzások közepette humorával, drámájával mindvégig őszinte bír maradni.

Ki az a Gatsby?

GATSBY.
Egy név, ami csupa nagybetűkkel szerepel a New York-i lapok hasábjain.
Egy név, amiről mindenki hallott, ám tulajdonosát annál kevesebben látták.
Mégis róla beszél az egész város. Az emberek különféle mendemondák ellentmondásos szövevényeit fonják titokzatos alakja köré.
Ki lehet ő?
Egy herceg? Bérgyilkos? Háborús hős? Császári leszármazott? Netán mindez együttvéve? Vagy egyik sem?
Ki az a Gatsby?
Tudni akarod, öreg harcos?

Amikor az ember tizennégy éves, bizonyos embertípusok legendává érnek a szemében. Mud (Matthew McConaughey) éppen ilyen a két kisfiú, Ellis és Neckbone számára. Egy szökött fegyenc, aki egy elszeparált szigeten egy balsorsra jutott, ütött-kopott csónakban bujkál stukkerral a derekán. A külvárosi, kígyóktól hemzsegő mocsaras vidéken élő két vagánynak pedig az maga a nagybetűs KALAND, hogy segíthetnek neki elkerülni azt, hogy elfogják.

Jeff Nichols Mud-ja gyakorlatilag egy "felnőtt gyerekmese" az igaz szerelemről, amely egy indie-drámába oltott kalandtörténet keserű igazságát tömöríti, több mint két órás cselekményébe.

Azt hiszem hivatalosan kijelenthető, hogy az akcióműfaj agonizáló, utolsó egyedei közül Toretto-ék uralják az élbolyt. Még nem érték el az Expendables-kort, előttük járnak és habár mögöttük szinte légüres tér tátong, mindent megtesznek azért, hogy a tökös, ízig-vérig macsóvagány-veretős akciófilmet olyan pofátlanul szórakoztatóan prezentálják, hogy az intelligensebb néző is kénytelen legyen gondolkodóba esni, hogy ezt a kliséktől vérző kétórányi zúzdát, hogy a rákos fenébe lehet ennyire önfeledten élvezni.

A harmadik szinten a XIII. században találjuk magunkat: vasinges a hangulat, sziporkál a fekete mágia, Ash pedig egy flashback-en keresztül emlékeztet minket, hogy honnan hova jutottunk. Természetesen az Evil Dead nevű horrortúlélőshow harmadik felvonásáról beszélünk, amely Sam Raimi trilógiájának legjobb epizódja. Az a fajta véresen szórakoztató hangvétel, melynek minden beállítása cool, egysorosai sziporkázóak és főszereplője ikonikus. Naná, hogy baromság az egész. ÉLVEZD!

Bosszútól fűtve / Dead man Down (2013)

Colin Farrell egy Jason Statham filmben. A karakter ugyanolyan jó akárcsak az előadásmód, maga a cselekmény pedig ugyanolyan közepes, mint a brit borostás pofozógép akciói. A történet túl sokat markoló jellege végül egy (vagy inkább kettő) alapvető bosszúmotívumban kulminálódik, melyet Niels Arden Oplev rendező és J.H. Wyman író fűszerez némi gengszter beütéssel meg egy valagnyi rosszul érlelt drámával. Az akciójelenetekben a lóerő kevés, mint egy szekérben, Numi Repesz továbbra is kegyetlen ronda és egyre inkább kiállhatatlan színésznő, a sztori pedig hiába csűri-csavarja szálait, azok a végére is csak felszínes kliséként mutatnak. Hálisten, hogy C. Farrell karizmája még mindig képes menteni a menthetőt, de ide egyedül még ő is kevés. Azért az utolsó leszámolásban rendesen aprítja a népet, szórja a skúlót eszetlenül a szakadó esőben, feszülős hosszú ujjúban próbálja életben tartani a zsánert. De akkor inkább már a Welcome to the Punch. 5/10

Apák vére

Derek Cianfrance második rendezésében ambiciózusan, előre elrendelten csordogál végig majd két és fél órán keresztül egy vérvonal, amely mindent összeköt. Alkotása strukturális mestermű, ahogy dramaturgiai toposzok összefűzéséből hoz létre egy saját, különálló produktumot. A film, ahogy sok kritika értelmezi - némileg tévesen - nem három történetből gyúródik egy egésszé, hanem generációkból. Két férfi véréből szeli egymást ketté. Íme az amerikai zsánerdráma ma.

„Hátraarc…és azután?”

A bandatagok kivannak, mint a kutyák. Széthúznak akárcsak az irigy, porban játszó, skorpiót kínzó gyerekek. Vezérük tekintélyét az idő koszos, foszlott emlékképpé koptatta. Mostanra sem a tisztelet, sem a betyárbecsület nem olyan, mint rég volt.  Ráadásul az egykor közülük való bandita most az ő fejükre vadászik, a pénz pedig, amit raboltak vaskarika csupán - szart sem ér.