COMING-OF-AGE, baszki! Az lehet, hogy hálivúd, vagy az egész elcseszett amerikai filmgyártás fossa magából a száraz, ötlettelen, elcsépelt, agyonerőszakolt tucatfilmeket, de a független produkciókban a mai napig ott pislákol valamiféle reménység. Az akciófilmek kihaltak, a horrorok döglődnek, metáznak, a sci-fik csak a látványra mennek, a rom-kom limonádéktól a hányinger kerülgeti az embert. De mindeközben ott egy új generáció, akikről jobbnál jobb filmeket lehet forgatni és a tavalyi év független filmes termése ebben a témában igencsak gyümölcsöző. The Kings of Summer, The Way Way Back és most itt van mind közül a legrealistább, a legvalószerűbb.

Alonzo Harris egy arrogáns, amorális féreg. Már az első felbukkanása mindent elárul róla. Nem hagy teret, elnyom, még csak véletlenül sem engedi, hogy kibontakozz, hogy a párbeszédben csak akár egyetlen pillanatig ne ő irányítson. Fekete bőrdzseki, nagy arc, nagy fux, nagy duma. A gettóniggerek okosabbik fajtája, aki azért állt a jófiúk kirakatának oldalára (értsd: zsaru), mert ott sokkal könnyebben tudott érvényesülni a jelvény biztonsága mögött. Alonzo egy morális fekete lyuk, egy erkölcsmentes emberi koszfészek, a kakas a szemétdombon. Császár ő a niggerei közt. És mindent meg is tesz azért, hogy ez így maradjon.

A Kiképzés Antoine Fuqua legprofibb rendezése, David Ayer legprecízebben megírt forgatókönyve (se Utolsó műszak, se Nehéz idők nem ér a közelébe, EZ) és a kétezres évek elejének legjobb zsarufilmje.

Már az elején elszúrják. 34000 darab rossz csempészett cigarettát szállít nekik egy lengyel tag, aki még csak böfögni sem tud egy szót sem dánul. Baj van, mert amikor ezt megtudja az Eskimo névre hallgató, fülpiszkálót az agyhártyádig pofozó főgengszter, akkor először csak a szülinapján veri meg Torkildet (Søren Pilmark, mint a banda vezére), aztán előáll egy ajánlattal, ami miatt nem öli meg szerencsétlent. El kell hoznia egy táska lóvét. Természetesen három gyermekkori jóbarátja, cimborája és bűntársa egyben segít neki mindennek a kivitelezésében.

Anders Thomas Jensen első nagyjátékfilmje, (még az Ádám almái és a Zöld Hentesek előtt) kiválóan és hamisítatlanul szállítja azt a dán esszenciát, amelyben a humor, a dráma és az erőszak tökéletes komplementereit képezik egymásnak.

Minden hamisítványon van egy apró részlet, egy finoman elrejtett kis törés, melyet az ember szabad szemmel először talán nem is vesz észre. Csak egyszerűen elmerül annak költői, szabad gyönyörűségében, de egy idő után ez az aprócska érdes felület nem hagyja nyugodni. Ez a helyzet Tornatore idei alkotásával is. Finom precizitással megmunkált dramaturgiai műalkotás, melyben páratlan élmény elveszni, de elkerülhetetlen a felismerés lesújtó mivolta, miszerint hamis. (Esetleges SPOILEREK a tovább után).

"..színes az ember, ezért mindig lesz ellentét.."

Gary Ross filmjét nyugodtan vádolhatjuk propagandával, én mégis inkább helyén valónak érzem egész egyszerűen őszintének nevezni. Mindehhez a legtriviálisabb audiovizuális eszközöket használja, amely tökéletesen prezentálja a társadalom beszűkültségét. Azt, hogy nem merünk lépni, rettegünk a változástól és mindentől ami tőlünk idegen, szokatlan és az egyediség felé mutat. A Pleasantville a szabadság felfedezéséről, a korlátok ledöntéséről és az ezzel szemben fellépő hatalomról szól. Televízióba és fekete-fehérbe csomagolva.

James Wan búcsúja a horrortól

Ez azért valahol már pofátlanság. Mert amire a legnevesebb horrorfilm-készítők már hosszú idők óta nem képesek, azt James Wan megtette. Kétszer. Egy év alatt. Két olyan ütős horrort alkotott ugyanis  (ebből az első a The Conjuring), amik után szomorúan kell tudomásul vennünk, hogy nem szándékozik tovább a kíséretetek, démonok és egyéb rémségek birodalmában maradni. Másrészt viszont dicséretre méltó, hogy amennyiben úgy érzi, már maximálisan kiaknázta ezt a területet, a gyorsan és könnyen szerzett lovettával járó, önismétlő folytatások sorozatgyártása (ld. Fűrész-sorozat, amit pont Wan indított be) helyett inkább számára viszonylag új és ismeretlen terepet választva csillogtatja meg tehetségét (még ha az első körben épp egy sikeres franchise sokadik része is). De ennyi elég is a rendező úrról; ez nem egy seggnyaló poszt akar lenni, szóval térjünk rá a filmre.

Gary Ross giccsmentes alapossága a Vágta egyik legnagyobb érdeme. Mindenféle manírt, hatásvadászatot, szentimentalizmust és emelkedettséget kerülve sodorja egymásba három férfi életútját. Ez márpedig az efféle sportdrámáknál, epikus elbeszéléseknél az a nehezen belőhető határ, amelyen áll vagy bukik a film minőségi mércéje. Ross nem rest kellő mennyiségű időt fektetni mindebbe és olyan természetességgel mesélni, amely biztos alapot teremt a cselekmény számára.

A Vágta minden hollywoodi vonása ellenére egy jó film.

Dennis Villeneuve filmje még úgy is az utóbbi idők legjobb gyermekrablós krimije, hogy vét néhány zavaró hibát a zsáneren belül. Mert tele van feszültséggel, izzással, fordulattal és autentikus melodrámával.

Hogy őszinte legyek, manapság huszonéves gyerekfejjel egyeduralkodóként a Pixar animációs projektjei az egyetlenek, amelyek számíthatnak az érdeklődésemre különösebb ismeret nélkül. Habár már ők sem makulátlanok minőséget illetően, hiszen a tavalyi elcsépelt dizniszarjukat úgy ahogy van jobb lenne elfelejteni (a Verdák 2-ről hasonló mendemondák járnak, ami az első rész után nem meglepő).

És alapesetben tiltakoznék ellene, hogy a trend után szaladva bekapcsolódjanak a folytatásgyártásba, mert mindig is radikális, egyedi ötletekkel voltak képesek operálni, a Szörny Egyetem a kakukktojás. Hamisítatlan Pixar-köntösben.

"Inkább legyek király egy este, mint balek egy életen át."

A legmegrázóbb, legsokkolóbb jelenet az, amikor Rupert Pupkin (Robert De Niro) saját képzelgését, tévképzetét és megszállottságát összemossa a valósággal. Amikor rajongásának tárgyával, Jerry Langford showmannel (Jerry Lewis) vitatkozik annak vidéki nyaralójában, ahová szerinte ő hívta meg és képtelen rá, hogy megértse ez az ember nem látja szívesen. Nem a barátja. Az a rész az, amikor ez a mindenáron híres komikussá válni akaró szerencsétlen félnótás története a totális abszurditásban visszafordíthatatlanul szomorúvá válik.

Martin Scorsese filmje az egyik legtökéletesebb leképezése a megszállottság diagnosztizálásnak, ami valaha készült.