A konzerválás művészete
A rosszabb horrorfilmek mindig úgy kezdődnek, hogy bulizós fiatal srácok és lányok letérnek a főútról, majd a térképen sem jelölt, eldugott földutakon zötykölődnek, mert akkor biztos gyorsabban célba érnek. Arról persze gőzük sincs, hogy a legelvetemültebb gyilkosok pont az ilyen térképen sem jelölt, eldugott földutak menték szeretnek garázdálkodni, így a rosszabb horrorfilmek általában úgy folytatódnak, hogy a bulizós fiatal srácok és lányok egyesével fognak a saját vérüktől lucskos fűbe harapni. A Viasztestek pedig pontosan ezzel a felállással indít, hősei pontosan ilyen bulizós fiatal srácok és lányok, méghozzá abból a fajtából, akik ha meglátnak egy félig nyitott ajtót, nem bírják ki, hogy ne lessenek be mögé – és mint tudjuk, a félig nyitott ajtók sokszor iszonyú rémségeket rejtenek. Olyan rémségeket, melyek az adott szereplő szemszögéből nézve jobban tennék, ha az ajtó mögött maradnának. Ám ha egyszer az ajtó kinyílt, a borzalmak panoptikuma feltárja kapuit, és nagy szeretettel köszönti kíváncsi látogatóit a Viaszbabák Háza.
Rögtön szembemennék azon állítással, hogy ez a film sokkal realistább, földhözragadtabb, szerethetőbb és átélhetőbb, mint a Sam Raimi féle verzió. Egy frászt. Pont, hogy ez az adaptáció egy totálisan elszállt, laza kapcsokkal egybetákolt infantilis képregényhű megvalósítás, amely ugyan könnyebben fogyasztható, de jóval felszínesebb is a pikkelyes bőre alatt. Tele van túlzásokkal, amelyek megmosolyogtatóak, szórakoztatóak és amelyek főleg a képregény - illetve a rajzfilmsorozat - meghatározó jellemzői voltak anno. De ez így van jól. Hiszen teljesen értelmetlen lett volna remake-et forgatni, ugyanazon panelek és közismert toposzok mentén felmondani az amúgy is már megannyiszor hallott sztorit. Marc Webb más utat választott, ami jól is áll a filmnek, meg nem is, mert az arányok néhol teljesen elcsúsznak. Az viszont ziher, hogy ez a Peter Parker, ez a Pókember sokkalta kedvelhetőbb, szimpatikusabb, szerethetőbb és végre jóízű humorral felvértezett, nem úgy mint elődje. És ez nem csak érdem, hanem jó forgatókönyv kérdése, mert aki valaha ismerte a pókfejet, az tudja, hogy milyen kis cinikus genyó is tud lenni a maga kitárulkozott valójában.
A Farrelly tesók - a Dumb és Dumber mellett még számos klasszikus vígjáték atyjai - ezúttal az alpári suttyósággal megvert szexualitást állítják a középpontba, méghozzá két teljesen hétköznapi, középkorú családos csóka aspektusából. Owen Wilson és Jason Sudeikis ugyanis elhajlási engedélyt kapnak feleségeiktől, hogy a következő egy hétben kezdjenek valamit kínosan felfokozott kanosságukkal. Ők pedig habozás nélkül bólintanak rá a házasélet alóli rövid kimenőre, és óriási reményekkel meg még nagyobb lelkesedéssel vágnak neki a bulizással teli éjszakáknak. Az agyament szituációkkal és perzselő párbeszédekkel tarkított hét alatt pedig kénytelenek szembenézni többek közt egy őrült pultos fiúval, egy méretes négerszerszámmal, valamint egy-egy zöld és barna poénnal, mire tudatosul bennük, hogy már rég nem akkora ászok, mint fiatalon, ha egyáltalán valaha is azok voltak. Mindenesetre az ordenáré monológok és a szókimondó párbeszédek szemérmetlenül durrognak végig a filmen, s a végére kontrollálhatatlanul elszabadulnak az események, amik magukkal rántanak néhány kötelező fordulatot is, de szerencsére a nyilvánvaló tanulságok és nagy egymásra találások sűrűjében sem válik túlzottan érzelgőssé a finálé. Aztán Farrelly-ék vesznek egy nagy levegőt és a stáblistát megszakítva a film talán legütősebb jelenetsorával búcsúznak a nézőtől. 
A Kalandférgek és a Hé haver, hol a kocsim? című frenetikus vígjátékok rendezője kissé megfáradtan tért vissza, arra alapozva, hogy ha Seann William Scott a főszereplő, az már önmagában elviszi a hátán a filmet, de ha még oda is fosik a teniszpálya közepére, az már hajjaj, garantáltan nagy siker. Ezért aztán az alpáriság csak úgy fröcsköl a képernyőről, mialatt Gary, egy random középiskola fokozottan homoszexuális beütésű gondnoka megpróbál bajnokcsapatot faragni a suli lúzer teniszezőiből. És miután Gary a gátlástalan természetét a teniszre is kivetíti, mire eljutnak a bajnokságig, a félig vagy teljesen megemésztett táplálék mindenféle formája a pályára toccsan és Seann William Scott csupasz farpofáival is többet szemeztünk, mint szerettünk volna. Bár Gary extravagáns figuráján, sajátos vonzalmán a régi edzőhöz, még sajátosabb vonzalmán a nőkhöz és értelmetlen monológjain el lehet röhögcsélni, az Ütős csapat nem nagyon nyújt többet a középszernél, így igazán élvezni csak azok fogják, akik a saját fingásukat is minden alkalommal az ánuszuk apró kis tréfáiként élik meg. 
Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi 
