A konzerválás művészete
A rosszabb horrorfilmek mindig úgy kezdődnek, hogy bulizós fiatal srácok és lányok letérnek a főútról, majd a térképen sem jelölt, eldugott földutakon zötykölődnek, mert akkor biztos gyorsabban célba érnek. Arról persze gőzük sincs, hogy a legelvetemültebb gyilkosok pont az ilyen térképen sem jelölt, eldugott földutak menték szeretnek garázdálkodni, így a rosszabb horrorfilmek általában úgy folytatódnak, hogy a bulizós fiatal srácok és lányok egyesével fognak a saját vérüktől lucskos fűbe harapni. A Viasztestek pedig pontosan ezzel a felállással indít, hősei pontosan ilyen bulizós fiatal srácok és lányok, méghozzá abból a fajtából, akik ha meglátnak egy félig nyitott ajtót, nem bírják ki, hogy ne lessenek be mögé – és mint tudjuk, a félig nyitott ajtók sokszor iszonyú rémségeket rejtenek. Olyan rémségeket, melyek az adott szereplő szemszögéből nézve jobban tennék, ha az ajtó mögött maradnának. Ám ha egyszer az ajtó kinyílt, a borzalmak panoptikuma feltárja kapuit, és nagy szeretettel köszönti kíváncsi látogatóit a Viaszbabák Háza.