Simple Minds - Don't you (forget about me) (The Breakfast Club)

John Hughes mesterműve mára gyakorlatilag egybeforrt a Simple Minds slágerével, amely ragyogó hangulattal festi alá az intro-t és segíti elő az expozíciót. Aki imádja a '80-as éveket, mind film, mind zene téren, az tapadjon a hangszóróra a play gomb lenyomása után.

Scorsese előző munkájának tömjénezése legalább annyira távol állt tőlem, mint tőle a téma és most is szokatlan a hangvétel, de elkeltem kilóra. Leonardo DiCaprio két kézzel szórja a pénzt, oldalán kurvákkal, Matthew McConaughey-vel (aki az utóbbi időben egyre jobb, és a Mud-ot még nem is láttam), Jonah Hill-el meg egy rakat tőzsdecápával. Megalomán hedonizmus ezerrel, dugig töltve humorral, ide vele!

Apák vére

Derek Cianfrance második rendezésében ambiciózusan, előre elrendelten csordogál végig majd két és fél órán keresztül egy vérvonal, amely mindent összeköt. Alkotása strukturális mestermű, ahogy dramaturgiai toposzok összefűzéséből hoz létre egy saját, különálló produktumot. A film, ahogy sok kritika értelmezi - némileg tévesen - nem három történetből gyúródik egy egésszé, hanem generációkból. Két férfi véréből szeli egymást ketté. Íme az amerikai zsánerdráma ma.

Manapság gyakorlatilag lassan trend lesz abból, hogy ugyanazt adják el kétszer. De ez esetben annyira nem haragszom, mert Zack Snyder pontosan ahhoz ért a legjobban, amivel ez a tréler is villog: ömlik a cgi, spriccel a vér, a szanaszét szűrözött látványvilág két percenként belassul, adrenalinfokozó zene, nulla történet, piszok jól festő karakterek. A második etapot ugyan már nem ő rendezi, csak producer és író a projektben, de hát le sem tagadhatná, hogy megint kiélvezkedte magát a zöld doboz előtt.

John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.

Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)

Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10

Bár Hungáriában elmúlt már éjfél, itt brit honban időn belül vagyunk még, úgyhogy ezúton emlékezünk meg róla, hogy az ezerarcú örökifjú, Johnny Depp ma töltötte be ötvenedik életévét. Isten éltesse! A jövőben több gengsztert és kevesebb Burtont.

Chan-wook Park legújabb produktuma maga a nagybetűs STÍLUS. A sűrű, képről képre tovább pattanó szimbolika, mely mögé - de csakis lassan, szigorúan másodrendűen - kúszik be a történet. Valahogy úgy, ahogy India Stoker (Mia Wasikowska) bokájától kezdve egyre feljebb halad a pók a bugyiján keresztül míg végül egyszer csak távozik. De mikor ez bekövetkezik már súlyos képtömegeken és utaláshalmazokon vagyunk túl. De hát az Oldboy rendezőjétől mit várjon az ember.

Kezdem a rossz hírrel: Johnnymoore kolléga régóta tartó inaktivitása bizony azt jelenti, hogy jelenleg személyes teendői miatt kiesett a blogolás pixiséből és sajnos előre nem látható időn belül valószínűleg nem is tér vissza. Persze ez amint változik, arról nyilván értesültök majd és bízunk benne itt a szerkesztőségben, hogy nem örökre lép ki a kötelékünkből.

A színtiszta műfaji akciófilm egyre ritkább és egyre haloványabb. A moziból kikopott hősök, az egydimenziós "rendet rakok"-figurák lecsengtek ugyan, de még visszajárnak kísérteni. Az ő hiányuk fájó kissé, de nyilvánvaló, hogy ez már nem az a kor, ahol létjogosultságok lenne némi oldszkúl, jó hangulatú múltidézésen kívül. De a modern, realista profik - mint például Jason Bourne - egyre foszladozóbb átirataiból is kiveszni látszik a stílus, a maszkulin, komor, de effektív kúlság, amely meghatározza őket - lásd Jack Reacher professzionális apatikusságát. Épp ezért a Welcome to the Punch ánglius bőrdzsekiben rohanó hajszájának atmoszférája, akciószekvenciái akár üde színfoltként is pótolhatnák a hiányt. De nem jön össze.