John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.

Hihetetlenül érzékeny az a határvonal amelyen táncolva Hughes egybemossa a habkönnyű hangvételt a cinikus realizmussal. Nem véletlen, hogy azóta sincs senki, aki ilyen mesterien instruálná a tinédzserszínészeket. Öt fiatal gimnazista, problémáik univerzálisak, kortalanok, újra és újra előkerülő téma, csak a generáció változik, amely megéli őket.

A lázadó, a nyominger lúzer, a sportos kemény fiú, az introvertált lány és a nagyszájú gazdag ribi. Ha nincs ez a büntetés sosem találkoztak volna. Eszméletlen pontos Hughes analízise amivel elmélyíti a karakterek közötti kapcsolatot. Kémiát teremt. Természetesen veszekedéssel, konfrontációval indul el minden, hogy aztán később valami olyan természetes lefolyás alatt fejlődjön ki kvázi barátsággá, bensőséges viszonnyá mindössze egyetlen elröppenő nap alatt, hogyha nem minden idők legjobb tinifilm forgatókönyvírója állna a projekt mögött élből kiröhögném.

Mindemellett Hughes birtokában van, annak a varázsszernek, amivel mindez nem csak, hogy közvetlennek, de eszméletlenül humorosnak is hat a megfelelő pillanatokban. Olykor cinikus és gyermeteg, máskor dühtől pulzáló és őszinte. Fröcsögnek a hormonok, pattannak az érzelmek és szikrák gyúlnak ki néhány pillanatra. Aztán mielőtt az egész túl nagy és boldog méretet öltene, irreálisan felülemelkedne a hétköznapiasságon gyorsan vissza is rángatja a földre. A film legjobb pontja az a beszélgetés, ahol a mosolytól kezdve a könnyeken át a kínos pillanatokon, látszólagos hazugságokon és szégyenlős ábrázatokon keresztül ez az öt fiatal abszolút megnyílik egymásnak. És igen, ha másnap szembe mennének egymással a folyosón, a helyzet nem sokat változna.

Kivéve, ha képesek elfogadni egymást. Judd Nelson (akinek alakítása nyilvánvalóan a film csúcspontja) levegőbe lendített ökle a végén azt hiszem mindent elmond erről a szombati napról. 9/10