Apollo 18 (2011)

Miután néhány röpke interjúban megismerjük a főszereplőket szolgáltató három űrhajóst, majd pár családi felvétel még ránk is erőlteti, hogy megszeressük őket, a fiúk már indulnak is a Holdra, hogy egy szigorúan titkos küldetés keretein belül kőzetmintákat gyűjtsenek, ám ehelyett valami egészen mással találják szemben magukat. Amikor épp nem a kameráikkal bíbelődnek, zenét hallgatnak vagy porított sonkát zabálnak, akkor ugrabugráló rákokat csapkodnak kis kalapácsukkal, és kétségbeesetten szaladgálnak a Hold jeges krátereinek mélyén. A helyenként zavaróan hangyás, máshol idegesítően kapkodó, időnként meg katasztrofálisan szaggató, egyszer sötét, utána pedig villódzó diszkófényekkel operáló, minősíthetetlen képtől gyakorlatilag élvezhetetlen a film, és ha ehhez még hozzávesszük a viszonylag eseménytelen, olcsó és fantáziátlan ijesztgetésekkel szabdalt, rettentő unalmas történetet, akkor az összhatás bizony már kőkeményen verdesi a nézhetetlen kategóriát. Pedig a film alig 80 perces. 2/10

A Beszélnünk kell Kevinről egy borzasztóan frusztráló film. Azért, mert kissé ambivalens érzéseket szül, hogy olyan gondolatok járják át az agyunk, amik morálisan nem volnának éppenséggel elfogadhatóak egy gyerekre nézve. Mert Kevinre nem lehet úgy tekinteni, hogy az embernek ne jutna eszébe valami erőszakosság vele szemben - sokszor. Mert benne születésétől kezdve ott dübörög az elemi gonosz, akinek pokoli szórakozása az, hogy a szülői feladatoktól amúgy is kissé irtózó anyjának a lehető legrosszabbat okozza. De nem tehet róla: ördögnek született.

Bizonyos időközönként, aktuál-politikai okoktól illetve megbotránkoztató szellemiségtől vezérelten Amerika előáll a terrorizmus fenyegető, ám annál jobban rétegelt témájának steril vagy épp nem steril szikével történő boncolgatásához. Az Unthinkable azon kiváló példája ennek a halmaznak, amely moralitásában és tobzódó erőszak ábrázolásában nem csak, hogy túlmegy különböző határokon, de miután porig zúzta, még szembe is hugyozza azokat. Nem véletlen, hogy a közönség körében sem örvendett egyértelmű imádatnak vagy utálatnak, hanem ahogy lenni szokott, szépen megosztotta azt. Vérmocskos pengéjével felhántja a téma felületét, hogy amorális fertőjében elmerülve végül mi döntsük el, hogy erkölcsileg kinek az oldalára is állunk.

Amikor abban a bizonyos, ominózus jelenetben a sziluettek - amelyek közül az egyik pillanatokon belül a másik életére tör - egymással beszélgetnek, abban Hitchcock zsenialitása tükröződik. A gondosan-alaposan felépített expozíció végül eléri célját, amikor ebben a merev, idegszálakat borzoló csúcspontban végül minden feszültség egyszerre robban fel.

Jeff (James Stewart) 6 hetes otthonülésre van kárhoztatva mivel fél lába törött. A folyton rohanó, izgő-mozgó, dinamikus fotósnak ez a monoton kényszerszabadság szinte kínzás. Ezért, hogy elüsse az időt, a szemben lévő szomszédjait fürkészi éjjel-nappal. Tudja ki-kivel hál, a legfelül lakó zenész miért issza le magát, a friss házasoknál miért van leeresztve napokig a reluxa, illetve, hogy a szemben lévő férj megölte a feleségét. Vagyis ezt még nem tudja, de minden követ megmozgat a kerekesszékéből, hogy kiderítse vajon mi is történt igazából. A tüneményes barátnője (vagyis a tüneményes Grace Kelly), a kissé csípős ápolónője, illetve egy régi detektív barátja segítségével próbálják kibogozni ezt a rejtélyes bűnügyet - már ha az.

„Kell nekem…”

Ez a két szó csendül fel újra és újra Martin Stillwater krimi-író fejében – maga sem érti az okát, egészen addig, mígnem beállít hozzá egy idegen, aki nem elég, hogy külsőre Marty kiköpött mása, de azt a képtelenséget állítja, hogy az író ellopta az életét, ellopta a családját, és most vissza akar kapni mindent…

A tökéletes amerikai család egy idilli napjának részletes ismertetésével Koontz szinte erőszakkal kényszerít minket arra, hogy már az elején megszeressük őket a gyerekek utolsó kisállatáig, miközben a vele párhuzamosan futó – és kissé zavaró módon jelenidőben írt – szálon egy gyilkos útját követhetjük nyomon, akit mintha valami láthatatlan erő húzna a Stillwater-ház felé. Ahogy a lassú, kimért tempóban körvonalazódó expozíció feltárja előttünk a gyilkos szándékait, már nagyjából tudjuk is, mi vár ránk a következő párszáz oldalon: az otthonát és addigi életét hátrahagyni kényszerülő család kétségbeesett menekülése egy megszállottan tomboló, őrült elme elől.

Sokak számára ismerős lehet a cím, hiszen egy ’97-es osztrák thriller remake-jéről van szó, amit ugyanúgy Michael Haneke rendezett, ahogy tette azt 10 évvel korábban, csak éppenséggel most amerikai színészekkel. Mivel az eredeti művet nem láttam, így megerősíteni sem tudom, de állítólag képkockáról képkockára megegyezik a két film. A különbség mindössze a már említett színészcseréből adódik, ezúttal ugyanis Naomi Watts, Tim Roth és Devon Gearhart alakítja azt a nyaralni induló családot, amely rövidesen két unatkozó fiatal (Michael Pitt & Brady Corbet) ördögi játékainak célpontjává válik.

„-Why are you doing this?
 -Why not?”

A közhelyes alapszituáció ellenére azonban a testi-lelki terror különböző szintjeit bemutató képsorok magasan túlnőnek a műfajra jellemző, feleslegesen véres és öncélú magamutogatáson, Haneke ugyanis nem elégszik meg a filmjében szereplő család kínzásával, hanem kiterjeszti mindezt a közönségére, azaz ránk is. Az ehhez hasonló thrillerek már eleve azért működőképesek, mert elhitetik velünk, hogy akár mi is lehetnénk az áldozatok helyében, de Haneke ennél jóval tovább megy, és szó szerint játszik velünk - egy beteg, szadista sportot űz az idegeinkkel, és közben a képünkbe röhögve bizonygatja, hogy bármennyire is „viccesek” ezek a játékok, nem lesz kedvünk nevetni a végén. Kifejezetten rossz érzés nézni ezt a filmet, mégis egy kifejezetten jó film ez.

Dr.Jones boncasztalára ma két film is felkerül, méghozzá az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyvének kétféle adaptációja, azaz a svéd és az amerikai Tetovált lány, melyet először Niels Arden Oplev álmodott a vászonra, majd két évre rá David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője tette meg ugyanezt. Mivel felesleges lenne külön bejegyzést szánni rájuk, ezért inkább trendi módon most összevetjük őket, miközben kíméletlenül keressük a válaszokat az állandóan felmerülő „remake, nem remake?” vagy éppen az örökzöld „melyik a jobb?” kérdésekre.

Minden pórusából cseppenként növekszik az a paranoid légkör, amely szépen lassan ránk ülepszik. Rideg, az összes karaktere távolságtartó, a végletekig kimért és óvatos, ahogy azt John le Carré megteremtette. Tomas Alfredson rendezése érzékeny, pontos odafigyeléssel, megfontolt döntésekkel helyezi el sakkbábuit a táblán, hogy aztán szépen, egyenként leüsse azokat. Gondosan kitervelt sakk-matt. És a végén még magunk sem tudjuk megmondani, hogy voltaképpen hogyan is nyert. De győzött, ez biztos.

A kislányt véresen, meghurcolva, megerőszakolva találják meg az erdő szélén. Halálsápadt beesett arc, hullamerev tekintet, kékes bőr. A rendőrök igyekeznek útját állni, de az apa végül odaér és meglátja a lányát. 4 nap telik el. A feleség sírógörcstől sírógörcsig él, néhány ital, nyugtató és cigaretta szakítja csak meg a néma gyászt. Közben az elkövetőt elfogja a rendőrség, arcán levakarhatatlan kéjvigyor. Az apa négy nap után kórházba indul: azt mondja a munka talán segít. De valami egészen másba kezd: előkészül a hét napos kínzásra, az ösztönös bosszúra.

„Némelyek már születni is úgy születnek, hogy szájukban van a vér íze.”

A sokak által tévesen Stephen Kinghez hasonlított Dean Koontz leginkább írói termékenységét tekintve mérhető a horrorkirályhoz, hiszen egészen más műfajban és stílusban jeleskedik és alkot maradandót. Az ő otthona a horrorral szemben a mocskos titkokat rejtő thriller, melynek ajtaján belépve láthatatlan karmaival azonnal elragadja a gyanútlan olvasót, letaszítva a legsötétebb félelmek pincéjébe, ahonnan nem ereszti egyhamar.

Már a nem mindennapi felütésben felszökik az adrenalin-szintünk, amikor is egy férfi arra ébred valahol Kalifornia utcáin, hogy fogalma sincs, miként került oda, mit csinál ott, sőt a nevén kívül az égadta világon semmire sem emlékszik. Két dologban azonban egészen biztos: a nála lévő táska dugig van pénzzel, és valaki az életére akar törni. Rövidesen eszeveszett hajsza veszi kezdetét, melyben villogó kék fényekkel kísért rejtélyes robbanások jelzik üldözőjének közeledtét. Nem tudja, mi elől menekül, és azt sem, hogy miért, egyedül abban lehet biztos, hogy az a valami a velejéig gonosz, és egyre csak közelít. Ebbe az egyre kilátástalanabbnak tűnő üldözésbe kapcsolódik be később többek közt egy nyomozó házaspár, egy down-szindrómás kölyök és két buja ikerlány…