Misery / Tortúra

A ’90-es években nem panaszkodhattak a Stephen King rajongók, ugyanis a mester agyából kipattant történetek gombamód szaporodtak el, mivel a rendezők folyvást csak azzal a felvetéssel kacérkodtak, hogy mennyire is működhetnek mozgókép formájában ezek a hátborzongató elbeszélések. Ahogy a mai modern filmek esetében is sokszor elmondható, hogy a rendezőn és a forgatókönyvírón múlik sok minden, ugyanúgy a King-adaptációkra is hatványozottan igaz ez a tézis. A Misery esetében úgy tűnik, megfelelő rendező kezébe került a William Goldman által igényesen megírt forgatókönyv, megírója már korábban is foglalkozott novellák és regények adaptálásával. Rob Reiner pedig azért tűnhet jó választásnak, ugyanis King-alapanyagból már forgatott ekkor egy filmet, tehát nem zöldfülűen nyúlt hozzá  a projekthez.

Bizonyos pontjain csodálom Kathryn Bigelow munkásságát. Egy kibaszott amazon a nő, aki olyan naturális stílussal képes ábrázolni olykor-olykor a férfiasságot, az ösztönösen felszínre bukó erőt, amit jó néhány hímnemű pályatársa megirigyelhetne tőle. Ironikus, hogy pont akkor sikkad el ez a tökös-masszív, vagány attitűd, amikor ebbe a sziklaszilárd, velős és határozott szerepkörbe egy nőt helyez el. Mert a Zero Dark Thirty tulajdonképpen A Bombák földjén halovány újrája egy gyengébbik nemre cserélt főhőssel. Csak egy hosszabb, unalmasabb, monotonabb és harmadannyi feszültséget tartalmazó rémhosszú kiadás.

Pofátlan predesztináció

Amikor egy feltörekvő színész/színésznő rossz munkához adja a nevét (utólagos és szubjektív megítélés alapján), óhatatlanul elkezd motoszkálni a fejemben, hogy vajon ő mit láthatott abban a bizonyos kezdeti stádiumban lévő produkcióban? Miért érzett elfojthatatlan vágyat, hogy szerepeljen benne, és hogyan tudták meggyőzni? Jelen esetben pedig főleg ez a helyzet, ugyanis alanyunk az a huszonkét éves fiatal lány, aki nem is oly régen valószínűleg megszedte magát Katniss Everdeen fatuskóhoz hasonló érzelemvilággal rendelkező karakterével.

Stefan Ruzovitzky filmjében az összes főkarakter saját személyes tragédiája miatt menekül. Mindnyájukat gyötri a múlt, a család, a rosszul megválasztott döntések. Addison és Liza (Eric Bana és Olivia Wilde, aki szebb, mint bármikor) épp egy kaszinó kirablása után tartanak valahová, amikor a hófödte úton, az erdő szélén balesetet szenvednek. A sofőr meghal, az arra haladó járőr pedig szerencsétlenségére holtan végzi, amikor Addison közelről fejbe lövi. Hamarosan nyomukban lesznek a fehérbe burkolózó kisváros többnyire barátságos, ámde határozott zsarujelöltjei. Szét kell válniuk. Menekülniük kell. Csend van. A vihar készülődik. A hópelyhek szállingózni kezdenek, a feszültség leszáll és az erőszak szagát viszi az erdő.

Legújabb rovatunkban elveszett, idejekorán elhunyt, szétnarkózott színésztehetségek különböző filmjeit vesszük górcső alá.

Joseph Ruben filmje egy szomorú családi drámaként indul. Mark (Elijah Wood) kisgyermekként elveszti édesanyját. Édesapja két hetes munkára indul, amelynek időtartamára fiát a testvére családjához költözteti. Ott ismerkedik össze Henry-vel (Macaulay Culkin), a meglehetősen furcsa személyiségű kisfiúval. Kezdetben úgy tűnik remekül kijönnek, elszórakoznak egymással, futkároznak, játszanak a havas tájon, otthon barkácsolt faviskóban nevetgélnek, aztán valami megváltozik. A melankolikus, felszabadító dallamokon sikló cselekmény egyszer csak átcsap egy félelmetes erejű terrorba..

A '90-es években volt egy bizonyos könyvsorozat, amely Libabőr címen futott. A kitaláló státuszban R.L. Stine tündökölt, aki elsősorban gyerekeknek szánt kísértethistóriákat mesélt el ezekben a bizonyos füzetekben (ha úgy tetszik novellákban, amik közül egyik sem volt túl hosszú és baromi nagy betűkkel nyomták), amit később sorozat formájában Amerika meg is filmesített. Nos, az a két történet, amelyet jómagam is látni véltem porbafingó kisiskolásként, olyan elemien, és persze némileg infantilisen félelmetes atmoszférával kapargatta a fiatal agytekervényeimet, hogy manapság se nagyon komálom a hasbeszélő bábukat. Szóval jó példát mindig lehet találni, még akkor is, ha gyerekeknek szánt, szoft-horrorról is beszélgetünk. Szerettem volna azt mondani, hogy jelen írás tárgya követendő mintaként szolgál, de nem tehetem. A Rettegés mélye rémgyenge. Pedig vannak benne rémek, meg kísértetek, meg bohócok...

A biztonság záloga / Safe (2012)

Jason Statham még életében nem várt ennyit egyetlen mozgóképen sem, hogy közelebbről megismertesse az öklét a tetszőleges nemzetiségű anyaszomorítókkal. Nem csoda, hogy acélos idegzet kell hozzá, hogy az ember kivárja, amíg a pofonfa elkezdi hullatni termését. Boaz Yakin író-rendező ugyanis van olyan balga, hogy karaktert építsen egy olyan akciófilmben, ahol senki nem kíváncsi rá. Mert mi a büdös francnak?! A sztori nem több egy átlagos korrupt zsarus, akcentusos oroszos, kung-fuzós ázsiaikat felvonultató Statham-mozinál, ami cseppet sem lenne baj, ha úton-útfélen nem botlanánk közhelyes dramatizálásba, amely a szórakoztatásra termett csihi-puhi kárára válik. Ezt leszámítva a kopaszodás, a borosta és a markáns pofa reklámarca természetesen ismét csak megörvendeztet minket néhány nagyszerű seggreveréssel, pergő tűzharccal és pár frappáns, ámbár nem túl velős egysorossal. A csattanó nem csattan, a harckoreográfia a középszerű iparos kezét dicséri, így hát annyira hatásosan nem lehet vele kikapcsoltatni az ember agytekervényeit, mint mondjuk A Szállítóval, vagy a tavalyi Mestergyilkossal, de a Statham-keménymag ne hagyja ki. 5/10

Annie tizennégy éves, fiatal tinédzser. Épp a gimnázium első évét kezdi meg, amikor a neten összeismerkedik egy kedves fiúval. A fiú szintén tizennégy éves, röplabdázik, megértő és együttérző személyiség. A kapcsolatuk egyre bensőségesebbé, plátói fellángolássá alakul, amikor a srác bevall valamit a lánynak. Valójában húsz éves és egyetemista. Annie megdöbben, de végül is elfogadhatónak érzi a korkülönbség a tényét. Csetelnek, telefonálnak egymással, amikor újabb bejelentésre kerül sor. Voltaképp nem is húsz, hanem huszonöt esztendős. Annie nem igazán tudja hova rakni ezt a hazudozást a rengeteg bók, kedveskedés és őszinte érzelmi megnyilvánulás közt. Aztán eljön a nap, amikor személyes találkozóra kerül sor, ekkor derül ki a valódi igazság. A srác már nem srác, hanem középkorú férfi, akinek mosolya mögött valami egészen másfajta vágy húzódik meg, mint azt ez a törékeny lány sejteni véli. Egy eldugott motelszoba homályában megerőszakolja a lányt.

Corvus corax