"A ma élő legnagyobb amerikai krimiíró." - Stephen King
Igazából ez az idézet vett meg igazán. George Pelecanos a The Wire (A drót) című tévésorozatban közreműködött íróként, ami tekintve, hogy máig az egyik legjobb krimisorozat szintén jó referencia - amiért mellesleg díjat is nyert. A Feketén Fehéren mindezt alátámasztva taszítja bele a nézőt Washington drogos mocskába, miközben azért felfed néhány jellemvonást, amelyekkel ezt a helyet ugyanolyan szerethetőnek és kedvesnek ábrázolja, mint amennyire gonosz és korrupt. Egy fekete és egy fehér férfi összetalálkozása egy tisztázatlan gyilkosság hátterében, amely mindkettejük életében fordulóponthoz vezet. Legyen az szívderítően mosolyra fakasztó, vagy keserűen depresszív.
Derek Strange egy megkopott, erős fizikumú, vén magánnyomozó, aki imádja a klasszikus westernt és az azokhoz írt zenéket. Saját irodát vezet - amire felettébb büszke - ahol egy Ron nevű divatmániás fiatal kigyúrt srác a társa - aki mindig többet foglalkozik saját magával, mint az ügyeivel - és egy szemrevaló középkorú hölgy, Janine a titkárnője. Rutinos szakmabeli volt kopó, aki pontosan ismeri a várost. Derek fekete.
Terry Quinn egy csapzott, indulatos fehér fickó, aki egy könyvesbolt tulajdonosa. Egykoron zsaru volt. Jó zsaru. Addig a pillanatig, amíg le nem lőtt tévedésből egy szolgálaton kívüli fekete zsarut az éjszaka közepén, aki ittasan, tajtékozva a dühtől rátámadt egy másik férfira, állítólag azért mert az illető közterületen hugyozott. Quinn-nek nem volt tudomása róla, hogy az illető zsaru. Miután ez a Chris Wilson névre hallgató fekete civil rendőr egy Kane nevű tag torkát szorongatva előrángatta a szolgálati fegyverét Quinn és társa felé lendítve, Terry lelőtte. A egész egy gyorsan pergő káosz volt: üvöltözés és értelmetlen mondatok hada süvített a levegőben, amiből Terry nem sokat értett és csak feljebb pumpálta az adrenalint az ereiben, ezért tette amit kellett. A körülmények tisztázatlanok. Az ügyet lezárták.
Felnőtt tartalom!
Elmúltam 18 éves, belépek Még nem vagyok 18 éves
Ha felnőtt vagy, és szeretnéd, hogy az ilyen tartalmakhoz kiskorú ne férhessen hozzá, használj szűrőprogramot.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
A belépéssel elfogadod a felnőtt tartalmakat közvetítő blogok megtekintési szabályait is.
Alfred Hitchcock minden idők egyik legnagyobb klasszikus filmjét forgatta belőle, '98-ban újra feldolgozták, Norman Bates pedig azóta kultikus horrorikonná vált. Mindezt egy kevesebb, mint 200 oldalas, piszkos jól megírt könyvből. Robert Bloch kegyetlenül pontos, frusztráló és félelmetes pszicho-terrorja a mai napig kiváló mű.
Mondhatnám az a jó, hogy Kevin Smith nem prédikál, meg picsafasz picsafasz csácsácsá, de valójában ez a Red State-en nem segít és még csak Néma Bob sem fordul be az utcasarkon egy kövér cigivel a szájában, hogy jobb színben tüntesse fel. A filmben feltűnő gyülekezet vezére (Michael Parks élvezi a szerepet, kár, hogy az rövid idő után sematikussá és idegesítővé válik) Smith-el ellentétben viszont annyit prédikál a szodómia és a homoszexualitásban megbújó sátánról és istenről, hogy majd elalszunk alatta. Adott egy 20-25 fős hitgyülekezet, akik előszeretettel irtják a melegeket és tüntetnek ellenük, mintha valami szent cél nevében óvnák a földet. Nos, 3 fiatal srácot egy kis szex-csalival rögtön el is ejtenek, hogy feláldozzák őket saját birtokuk oltárán - amin egy kisebb katonai bázis fegyverállományával büszkélkedhetnek. Természetesen az egyikük meglóg, megzavarja az imát, és furcsa véletlen folytán a helyi seriff is hamar értesül a birtokon történő gyilkolászásról. Úgyhogy kezdődhet az üldözéses mészárlás - de csak 1 óra után. A legnagyobb baj az, hogy szemhéjfárasztóan dögunalmas és érdektelen a Red State már rögtön 20 perc után. Mintha expozíció gyanánt totál feszes dialógok, morális dilemmák, gyötrő halálnemek igyekeznének feszültséget teremteni, de egy szolid altatóként jobban funkcionálnak. Ha viszont nagy nehezen túlesünk az első 1 órán - és még ébren vagyunk -, akkor átcsap egy tempós, túsztárgyalós akciófilmbe és még csak politikai korrektséget sem igyekszik magára erőltetni - sőt, épp ellenkezőleg. Az utolsó fél óra már-már dinamikus, akadnak ügyesen megírt dialógok, éles karakterábrázolás, de a végkifejletre valahogy mindez kevésnek bizonyul. Nem válik idegesítően rosszá, ahol kell bedurvul és folyatja a vért rendesen, de nem sok marad meg belőle. Smith pedig pontosan úgy zárja, ahogy filmes pályafutását kezdte: egy jó poénnal. Annál is kellett volna maradnia. 
Ki hinné miket rejt a nagymama könyves szekrényének bugyra. Gardner krimije mellett egyéb apróságokra leltem, mint pl. Robert Bloch Psycho-ja, vagy éppen olyan poros őslelet bűnügyi regényekre, amelyeket mára már csak szinte antikváriumok rejtenek. A jelenleg tárgyalt regény is ilyen egyébként.
A jogi krimit, mint zsánert, Amerika olyan fakóvá és elnyűtté koptatta filmeken és követhetetlen számú tévésorozat-halmazon keresztül, hogy acélkeménységű fába vágja a fejszéjét az, aki mégis megpróbálkozik vele, ráadásul moziba küldi. Esetünkben nem is a rendező személye az érdekesebb, hanem a forgatókönyvíróé John Romanoé, aki Michael Connelly regényéből írta a szkriptet. Mert a Lincoln Lawyer forgatókönyve az utolsó betűig alapos munka, amely kényesen ügyel minden egyes szilánknagyságú fordulatra, dinamikára és a karakterekre egyaránt.
(A cikk másodközlés, először a Filmdroidon 
Raymond Chandler az amerikai krimi-irodalom fenegyereke, hardboiled stílusú regényeivel óriási hatással volt a zsánerre, amelyeknek főhőse Philip Marlowe a szenvtelen, pofátlanul arrogáns és cinikus magándetektív. Állandó szereplő, aki előszeretettel cibálja zsinóron az ügyeiben felbukkanó emberfajtákat.
