Raymond Chandler az amerikai krimi-irodalom fenegyereke, hardboiled stílusú regényeivel óriási hatással volt a zsánerre, amelyeknek főhőse Philip Marlowe a szenvtelen, pofátlanul arrogáns és cinikus magándetektív. Állandó szereplő, aki előszeretettel cibálja zsinóron az ügyeiben felbukkanó emberfajtákat.

Marlowe-t ezúttal egy Derace Kingsley nevű pénzes fickó béreli fel, hogy kerítse elő - az állítólag - Mexikóba szökött feleségét, aki lelépett egy jóképű, ribancvadász faszkalappal. Az ügy felgöngyölítése egy kaliforniai kisvárosba szólítja Marlowe-t, ahol rögtön az elsők közt kikérdezett tóparti parasztember neje kerül elő az Őzgida-tó fenekéről holtan. Falfehérré meszelődött, kopott, elmosódott arca, duzzadt teste szinte felismerhetetlenségig torzult állapotban bukkan elő, de a ruhái és az előzmények figyelembe vételével nem kétséges a kiléte. Marlowe máris két megoldatlan ügy kellős közepén találja magát, ráadásul a helyiek legszívesebben seggbe rugdosva tessékelnék ki meghitt kisvárosukból. De nem úgy van az: Marlowe-t nem lehet eltántorítani, sem megvenni, a megbízójával szemben mindvégig lojális - és őszinte - marad. Mocskos, szövevényes és eszméletvesztésektől sem mentes ügybe bonyolódik, ahol simán bejátszhat, hogy saját magát kell tisztáznia.

Marlowe humora csíp, mint a legkegyetlenebb mexikói házi chili. Chandler dialógusaiban a magánkopó sziporkázik, teljesen mindegy, hogy egy vállalat vezetőjével, dekoratív karrierista nővel, vidéki cafkával vagy a legpatkányabb rendőrökkel elegyedik beszélgetésbe. Nem érdekli, szórakozik, miközben folyamatosan terel a számára megszerzendő információ felé. Felhajtja a napi whiskyét, láncdohányzik, flörtöl, de a nyomozói munkaösztön végig ott munkál benne.

Chandler negyedik krimije könnyed, fesztelen, kisvárosi hangulattal ásít az olvasóra, de nem hagyja, hogy unalomba punnyadjon a figyelme. A hangulat vidékies, lassú, poros és megszokott. Koszos motelek, száraz felesek, keki nadrágos elgörbült csillagú sheriff, békés emberbarát környezet. Chandler elbeszélésmódja a potenciált kanalazza ki belőle: hasonlatai, tömör vaskos mondatai remekül ropognak az olvasó szájában. Karakterei hús-vér férfiak és titokzatos nőszemélyek az utolsó szálig.

A kisvárosi fazonok mind a saját igazságukat védik, amit Marlowe fenekestül rugdos fel és ez csípi a szemüket. A saját igazságuk az övék, és még akkor is igaz, ha mégsem (afféle: "a nagyobbnak mindig igaza van, még ha téved akkor is" - Donnie Brasco aspektus). De főhősünket a kutyaszimata hajtja egyre előrébb, és természetesen mindaddig nem nyugszik, míg kezei közt nem szorongathatja a ropogós dollárokat, a tisztességgel elvégzett melóért.

A könyv cselekménye dinamikus, remek ütemben bontja ki a szálakat. Chandler néha elmélázik ugyan, de mindez csak előnyére válik, mélyíti a hangulatot. Szilánkdarabnyi fordulatokkal operál végig, hogy aztán az utolsó fejezetben Marlowe jól a fejünkre olvassa, amit már régen kiötölt magában. Bűnös bűnös hátán kúszik feljebb míg végül az ügy kiterítődik akár egy hulla a boncasztalon. Klasszikus krimiregény füstös nyomozókkal, indulatos gyilkosokkal és bárány lelkűnek tűnő áldozatokkal.