(Az első rész kritikája itt olvasható). A három évvel későbbi folytatáshoz Burton két nagyszerű dolgot is kapott: nyolcvan milliót és szabad kezet. Ez az, amire szüksége volt. Nem lihegett senki a seggében, nem voltak nélkülözhetetlen instrukciók, csak ő és a fantáziája. Ez pedig az eredményen is meglátszik:a folytatás, ugyan nem akkorát, de szintén kaszált és végre teljességében egy olyan világot varázsolt, amire csak nagyon kevesen képesek (Del Toro neve kapásból), úgy, hogy a cselekményt nem alárendelik, hanem mindezen együttesek szolgálatába állítják.

A Batman Returns színtiszta, elvont, nagybetűs BURTON-FILM.

Burton Gotham-je nem evilági. Akadnak pontjai, melyek igyekeznek a valóság illúziójához kötni őket (a ballonkabátos, bézs kalapot hordó nyomozók által beszivárgott noir hangulat briliáns), de alapvetően az egész hangulata, a sajátos atmoszféra pont azt a szürrealista külcsínt adja a Batman univerzumhoz, amitől a ’89-ben született adaptáció a mai napig viselheti a klasszikus billogot.

Kósza 25 év távlatából ez márpedig érdem.

Kissé túlcsámcsogott dolognak érzem a Marvel "univerzumépítését", de az tény, hogy meglátták ebben a potenciált, ahhoz, hogy valami olyat hozzanak létre, amely bebetonozza a financiális sikerüket. A Kapitány bemutatkozó filmje anno a leggyengébb felvezető filmek egyike volt, és jó látni, hogy ezt a csorbát most igyekeztek kiküszöbölni. Habár A tél katonája messze nem olyan intelligens és bombasztikus, mint amilyennek be lett állítva, de tagadhatatlanul működik.

Az igénytelenség hálójában

Két éve, a művészien középsemmilyen Pókember-reboot láttán még nyugodtan legyinthettünk, bizakodóan bambulva a jövőbe, gondolván, hogy a határidők szorítása miatt, sebtében összehányt eredettörténet után végre lesz elég ideje és pénze Marc Webbnek meg a Sony-nak, hogy gatyába rázza a falmászót. Hát idő és pénz, az volt is. Csak normális forgatókönyv, kompetens rendező meg néhány ilyen apróság hiányzott, így persze ezt is elkúrták - ha lehet, még jobban, mint az előzőt. Viszont ezúttal már minden lehetőség adott volt, így a folytatásra nincs mentség; ez már csak a hozzá nem értés, a trehányság és a „mindegy milyen lesz, a sok hülye rajongó úgyis megnézi” hozzáállás triumvirátusának fonnyadt gyümölcse.

Azzal, hogy Matthew Vaughn kiadta a kezéből a projekt dirigálásának jogát, Mark Millar baromi sikeressé vált képregényének filmvásznon való folytatásának a minősége kétségessé vált. Ennek  a ténynek pedig bizony volt létjogosultsága, mert a második részből hiányzik mindaz a kúlság, lazaság, humor és kínmentes önirónia, ami olyan zseniálissá avanzsálta az első részt. Igen: a Kick-Ass baszott jó műfaji bravúr volt 2010-ben.

Szuperhősfilm 80% vastartalommal

A Sötét Lovag: Felemelkedés marketingjére hajazó, törött maszkkal, zuhanó hőssel és komorabbnál komorabb képsorokkal sokkoló kampány elég szépen megvezette a jó népet; a mozivászon előtt csücsülve ugyanis az eddigi legszellemesebb epizód bontakozik ki előttünk a maga sajátosan látványos-hangos stílusában.

Minimalista, erőteljes és stílusos. A képregény ismeretének hiányában, az első film homályos, maradandónak jóindulattal sem nevezhető emlékének tudatában Pete Travis elbeszélése az első mondatban megemlített jelzőknek felel meg leginkább. A főhős karakterjegyei dominálnak, kihangsúlyozzák a fegyelem, az agresszió és az igazságszolgáltatás abszolút módon történő beteljesítését. A felvázolt jövőkép megfelelő aspektusa mentén hozza közelebb a nézőhöz a realizmus érzetét a különböző sci-fi eszközök felhasználásával.

Egy a lényeg: a film legalább olyan kemény, mintha Chuck Norris még meg nem alkotott energiaitalát kapta volna intravénásan csecsemőkorától kezdve.

Érdemes végigcsekkolni a manapság pattogatott kukorica módjára pattogzó képregényes filmfeldolgozások arányos eloszlását. Arra gondolok, ahogy a stúdiók, a készítők évről-évre váltogatják, másfajta köntösbe öltöztetik, variálják a megvalósítás módját, sőt, olykor megesik, hogy többféle szisztéma szerint dolgozzák fel ugyanazt a történetet. Ha ma szétnézünk a palettán, tulajdonképpen kétféle (esetlegesen három) trenddel találkozhatunk szembe, amelyek közül egyik sem írja felül, és egyik sem zárja ki a másik létjogosultságát.

Hollywoodban jó ideje tombol már a szuperhősláz és elnézve a sikerüket (idén többek közt a Bosszúállók és a A sötét lovag: Felemelkedés robbantotta a legnagyobb kasszákat) nem is fognak a közeljövőben elapadni a témában születő produkciók. Nem meglepő tehát, hogy idővel a vászonról ez a fajta hullám átvándorol a tévébe és bár sokkal szolidabban, visszafogottabban és nem utolsó sorban tizedannyi költségvetésből készül, de készül és ez a lényeg. Jelen írás tárgya a pozitív példák táborát erősíti (míg például a Wonder Woman már születésénél elhalálozott), mert tökéletesen hozza a szuperhősmítoszt kicsiben. Pedig aztán nem villant semmi újdonságot a zsánerben, rengeteget merít, már-már lop különféle alkotásokból, de minden eljátszott kliséje ellenére szerethető marad.

Rögtön szembemennék azon állítással, hogy ez a film sokkal realistább, földhözragadtabb, szerethetőbb és átélhetőbb, mint a Sam Raimi féle verzió. Egy frászt. Pont, hogy ez az adaptáció egy totálisan elszállt, laza kapcsokkal egybetákolt infantilis képregényhű megvalósítás, amely ugyan könnyebben fogyasztható, de jóval felszínesebb is a pikkelyes bőre alatt. Tele van túlzásokkal, amelyek megmosolyogtatóak, szórakoztatóak és amelyek főleg a képregény - illetve a rajzfilmsorozat - meghatározó jellemzői voltak anno. De ez így van jól. Hiszen teljesen értelmetlen lett volna remake-et forgatni, ugyanazon panelek és közismert toposzok mentén felmondani az amúgy is már megannyiszor hallott sztorit. Marc Webb más utat választott, ami jól is áll a filmnek, meg nem is, mert az arányok néhol teljesen elcsúsznak. Az viszont ziher, hogy ez a Peter Parker, ez a Pókember sokkalta kedvelhetőbb, szimpatikusabb, szerethetőbb és végre jóízű humorral felvértezett, nem úgy mint elődje. És ez nem csak érdem, hanem jó forgatókönyv kérdése, mert aki valaha ismerte a pókfejet, az tudja, hogy milyen kis cinikus genyó is tud lenni a maga kitárulkozott valójában.