Hosszú idő telt el a botrányosra sikeredett ötödik epizód megjelenése óta, így az igazi Heroes-fanok már epekedve várták a hatodikat, amelyről egész jó dolgokat lehetett hallani az elszórt promóciók kapcsán. Magyar vonatkozásban pedig egyébként is különösen nagy várakozás előzte meg a legendás játéksorozat következő részét, ugyanis az Ubisoft nem akárkire, hanem egy magyar csapatra (Black Hole Kft.) bízta a fejlesztést, amit véleményem szerint egész jól abszolváltak a srácok. Őszintén szólva, a magam részéről kicsit féltem is — ismerve a magyar káefték lélektanát, hogy egy ’fekete lyuk’ nevű cég fogja kezébe venni az egyik kedvenc gyerekkori játékom sorsát, de hála az égnek ezen félelmemnek fél óra játék után már semmiféle alapja nem volt. A helyzet az, hogy tényleg remek munkát végeztek a srácok.

Játék indít – grafika maximumra – nehézség (férfiasan bevallva) csak hardra, de megvan az oka – robbanás – holy shit!!! Belecsöppentem a 3. világháborúba basszameg! Fingom sincs, hogy kivel vagyok, hogy ki az ellenfél, de lőnek rám mindenhonnan, jobbról rakéták, fentről repülőgépek bombáznak, a sarki bódé lángokban, de nyomulunk előre ezerrel a fiúkkal és a jó öreg M4-es fegyverekkel (egyszer hátra is néztem, és ott semmi nem történt, de egye fene, csak én vagyok olyan hülye, hogy megforduljak körbenézni egy pillanatra), szóval úgy éreztem magam, mint egy porszem a gépezetben, annak ellenére, hogy mindenkit én lövök le – a lényeg, hogy azonnal beszippant a Modern „fucking” Warfare  érzés...Egy perc megállás nincs, Price kapitány is feltűnik, sőt még a második rész Soap-ja is, akit szitává lőnek kétszer, ráomlik egy háztömb, a szájában robban egy gránát, de kap egy adrenalint a szívébe, és már kézen fogva írtjuk a sötét ruhába öltözött elit harcosokat az egyre erősödő kísérő zenére!! Ember, ez egy igazi akciófilm!!!

Igazi hardcore poszter. Szerintem a fél team egy héten át tervezte

4 óra 30 perc és véget is ért a Makarov által kirobbantott világméretű összecsapás; két izzadt, büdös, vizes póló hever a szobám sarkában, a szomszéd már 2 órája csengetett folyamatosan, hogy mi a faszom ez a hangzavar, a telefonomon 11 nem fogadott hívás, de… én vagyok a világ királya.

What's the problem?? 

Így kell ezt csinálni, kérem szépen. A Rocksteady 2009-ben már megmutatta, milyen a jó szuperhősjáték, a rajongók pedig egyöntetűen a műfaj netovábbjának kiáltották ki az Arkham Asylumot. Az elsöprő siker fényében a folytatás érkezése már-már törvényszerűnek tűnt, és két évig tartó lelkes fejlesztés után végre napvilágot látott a fiúk dolgozószobájában az Arkham City. A játékkal kapcsolatos elvárások nem voltak kicsik, hogy úgy mondjam, a készítők ráadásul nem csak azt ígérték, hogy hozni fogják az általuk felállított igen magas színvonalat, hanem még bőven túl is szárnyalják azt. A kijelentés pedig bármennyire is tűnt egy jelentéktelen marketingszövegnek, azt nekünk most mindenképpen le kell szűrnünk, hogy a Rocksteady fejlesztői bizony szavatartó emberek.

Ebben a városban valami nagyon bűzlik

Ennyi! A Bethesda elhozta az év legjobb játékát. Pont. És ezen bár lehet vitázni, lehet rágódni, de nem igazán érdemes. Hogyan is mondotta egykoron a jó Lenin? „A tények bizony makacs dolgok.” Eszerint tehát a Skyrim az év legjobb játéka és ez tény. Nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyjából 2006 óta nem volt ennyire összetett és részletekben gazdag fantáziajáték, mint amilyen most a Skyrim. Igen, 2006 alatt valójában az Obliviont értem, ugyanis a maga idejében pontosan ekkora port kavart fel az is, csak hát akkor még senki sem gondolta volna, hogy a fejlesztőknek egyszer sikerül majd tetézni az akkor megálmodott projektet. Nos, eltelt 5 nehéz év és a helyzet a következőképpen alakult: megint sikerült olyat alkotni, mint 2006-ban. Sikerült nekik megint játékot készíteni. A ”játékot”.

Emlékszem 8-10 évvel ezelőtt volt az a bizonyos karácsony, amikor egy osztálytársam kölcsönadta az első részt (azóta se kapta vissza). A Karácsonyból semmi nem rémlik, fogalmam sincs milyen ajándékot kaptam vagy hogy fehér volt-e avagy szutykos és borongós, de az tisztán előttem van, hogy a klaviatúra fölött görnyedve maximális átszellemültséggel róttam a pályákat, vetődtem lassítva két 9mm-essel a kezemben és tisztogattam a világot a bűnözőktől. Max szájára varrt fertelmesen otromba vigyoráról nem is beszélve. A második részt csak jóval később szereztem be, de a hangulat nem hogy nem változott, hanem még pulzálta feljebb a játékélményt. Folyton szakadó eső, szűk utcák, golyózápor, pattogó töltényhüvelyek és természetesen a nő, akiért meghalnál. Max depresszióból, bosszúvágyból és fájdalomból összegyúrt karaktere bármelyik Raymond Chandler regényben megállná a helyét. Rideg, mocsokkal bélelt nyomozó, akinek a lelkét tonnányi tornádó torzította, fájdalomcsillapítókon él, és azon kívül, hogy minden rohadéknak a szeme közé ereszt egy golyót nap, mint nap, egyetlen halványan kirajzolódó reménysugár sziluettje tartja még életben: Mona Sax. A NŐ.

Emlékszünk még arra a nem is olyan távoli világra, amelyben a fronton — klasszicista módon — két szemmel is látható hadsereg állt egymással szemben és harcaik addig tartottak, ameddig a hadianyaguk kitartott? Eszünkben van-e még az a rettenetes, ám mégiscsak igazságos kor, ahol láthatóak voltak az ellenségek és könnyedén be tudtuk őket azonosítani egyenruhájuk, esetleg felvarrójuk alapján? Ma már aligha jut eszünkbe. Jelenleg ugyanis a terrorizmus korát éljük, ahol két terrorista pólus áll egymással szemben idestova már kettő évtizede, amely pólusok jól körülhatároltan szervezett és szervezetlen terrorizmusra tagozódnak fel.

Nos, hol is kezdjem?  

Mi történne akkor, ha éppen nyaralásunk közben törne ki az apokalipszis? Képzeljük csak el, üdülünk egy Hawaii-hoz hasonló helyen, esténként színes koktélokat iszogatunk, majd a csinos bikinis nőkre kacsintgatásunk közepette megpróbálunk alkohollal kikapcsolódni, amikor is egyszer csak elszabadul a pokol és azon kapjuk magunkat, hogy az idilli nyaralásnak bizony azonnal vége van és rögtön megkezdődött az, ami minden béketűrő ember rémálma: mégpedig a könyörtelen túlélés, amelyet véresszájú és kellőképpen idegbeteg zombik keserítenek meg még jobban. Nos, ha valaki kíváncsi erre az élethelyzetre, annak mindenképpen ki kell próbálnia a Dead Island című játékot, ugyanis pontosan ezzel a felütéssel indít. 

Az észak-amerikai profi kosárlabdaligában továbbra is lockout van érvényben, azaz amíg a klubtulajdonosok és a játékosok nem tudnak megegyezni az új kollektív szerződésről, addig egyetlen mérkőzés sem kerül megrendezésre. A 2KSports fejlesztőinek hála azonban nem maradunk kosárlabda nélkül, mivel ha nem is tudunk kedvenc csapatainknak szurkolni a tévé előtt, azért virtuálisan lenyomhatjuk az idei szezont (meg még számtalan másikat is), mivel megérkezett az NBA 2K12, ami ugyan házhoz szállítja a mérkőzéseket, de vajon a sorozat legutóbbi részéhez képest tud-e akkora mértékű és minőségű újítást felmutatni, hogy azért érdemes legyen idén is a zsebünkbe nyúlnunk?

„Never fear, Magic is here” – Earvin „Magic” Johnson

A Marvel válasza az Arkham Asylumra – talán nem járunk messze az igazságtól eme kijelentéssel, hiszen a DC üdvöskéjének legutóbbi virtuális kalandjától kritikus és rajongó egyaránt el volt ájulva, így a Pókembernek is igencsak össze kellett kapnia magát, ha versenyre akart kelni a szuperhősjátékokat forradalmasító Batmannel. A fejlesztők éppen ezért összegyűjtöttek egy rakás ötletet (közben az Arkham Asylumból is jócskán merítettek), majd belezsúfolták mindezt egyetlen játékba. A sors fintora, hogy a játékmenet még így se lett elég változatos ahhoz, hogy helyenként ne fulladjon unalomba, ám az érdeklődést szerencsére még így is képes szinten tartani, és ha a fogunkat összeszorítva túljutunk a vontatott részeken, akkor még számtalan kellemes pillanat vár ránk. Meg Neil Patrick Harris.

„Négy különböző dimenzió, négy különböző Pókember”