Ennyi! A Bethesda elhozta az év legjobb játékát. Pont. És ezen bár lehet vitázni, lehet rágódni, de nem igazán érdemes. Hogyan is mondotta egykoron a jó Lenin? „A tények bizony makacs dolgok.” Eszerint tehát a Skyrim az év legjobb játéka és ez tény. Nyugodtan kijelenthetem, hogy nagyjából 2006 óta nem volt ennyire összetett és részletekben gazdag fantáziajáték, mint amilyen most a Skyrim. Igen, 2006 alatt valójában az Obliviont értem, ugyanis a maga idejében pontosan ekkora port kavart fel az is, csak hát akkor még senki sem gondolta volna, hogy a fejlesztőknek egyszer sikerül majd tetézni az akkor megálmodott projektet. Nos, eltelt 5 nehéz év és a helyzet a következőképpen alakult: megint sikerült olyat alkotni, mint 2006-ban. Sikerült nekik megint játékot készíteni. A ”játékot”.

Rengeteg dolgot tudnék írni a Skyrimról — lévén, hogy nagyjából majd' nyolcvan órát töltöttem el eddig Tamriel északi tartományában —, ám sajnos mégsem tudok mindent kiírni magamból, hiszen arra külön blogot kellene indítanom, amit meg jelen állapotomban nem akarok megtenni. Meg aztán egyébként is, az Elder Scrolls-játékok világának terebélyessége olyan mértékben monumentális, hogy szinte lehetetlen is lenne maradéktalanul beszélni róla, így hát nem is fogok próbálkozni. Annyit azonban ígérhetek, hogy az alábbi tesztben megpróbálok kitérni minden olyan fontos mozzanatra, ami esetleg fontos lehet a Skyrim világában először kutakodók számára. Na, akkor uccu neki!

Hol volt, hol nem volt…

Volt egyszer egy Sárkányszülött. A Skyrim története 200 évvel az Oblivion gyalázatos eseményei után történik, ahol karakterünkkel éppen egy szekéren zötykölődve utazunk, lánccal a csuklónkon, egy Imperialista Légió ellenőrzése alatt álló helyőrségbe, ahol nagy valószínűséggel kivégeznének minket. Igen a helyzet az, hogy megint úgy kezdődik a sztori, hogy foglyok vagyunk, akárcsak az Oblivionban. A különbség csak annyi, hogy míg ott az Imperial City várbörtönének szutykos padlóján kellett volna életünk végéig tengődni, addig itt egy nagyon szimpatikus légionárius nő (talán egy Redguard lehetett) parancsára éppen ki akarnak minket végezni, dacára annak, hogy még rajta sem vagyunk azon a bizonyos listán, amely arról rendelkezik, hogy végülis ki veszítse el a fejét és ki ne. Szóval, már éppen vágnák le a fejünket, amikor egy rémisztő üvöltés hallatszik a közelből, és ez az, ami tulajdonképpen megmenti majd az életünket. Egy sárkány csap le a kis helyőrségre, mindent felégetve egyetlen szájnyitással. A nagy fejetlenségben aztán sikerül elmenekülnünk, majd egy közeli városkában megpihennünk, ahol is néhány okos kérdés után elindulhatunk végre kideríteni, hogy mi is a helyzet ezekkel a sárkányokkal és miért retteg tőlük annyira mindenki. Ennyi lenne a játék főszálának eleje teljesen spoilermentesen, de menjünk tovább!

Céhek, társaságok és egyéb közösségek

Ám hiába roppant izgalmas és szerteágazó a fő történet, de mint minden jó Elder Scrolls-játékban, így a Skyrimban is lehetőségünk van számos céhhez és társasághoz csatlakozni, természetesen attól függően, hogy ki milyen affinitású karaktert hoz létre magának a sztori legelején. Eszerint tehát, aki kemény villámokat és tűzgolyókat szóró mágus, az például simán megteheti, hogy csatlakozzon a mágusok céhéhez, amit ezúttal nem egyszerűen csak mágusok céhének hívnak, hanem nagyon kreatívan College of Winterholdnak. Aztán akinek inkább bérgyilkosi vénája van és imád tolvajkodni, esetleg megfenyíteni másokat, védelmi pénzt beszedni, annak rendelkezésre áll a már jól megszokott Tolvajok céhe és a Sötét Testvériség is, hogy ezekben rendre ki tudja élni bűnös vágyait. De egy izmos harcos is megtalálja a maga útját Skyrimben, ugyanis rögtön három lehetősége is akad neki, persze szimpátiától függően. Beszállhat mondjuk a birodalom hadseregébe, hogy segítse a jelenlegi uralkodót annak hatalma megtartása érdekében (Imperial Legion), vagy felvételt nyerhet a Stormcloaks nevű ellenálló-forradalmár csoportba is, amely teljesen szemben áll az előbb említett társasággal, ugyanis éppen annak hatalmát kívánják megdönteni és Skyrim tartomány autonómiájáért küzdenek. Vagy bekukkanthatunk egy nagyon titokzatos harcosokból álló társulat mindennapjaiba is (Companions), akiknek pedig valami különös oknál fogva furcsa kutyaszaguk van és teliholdkor különös érzéseik támadnak… tehát akárcsak az eddigi részekben, így ebben az epizódban is mindenki magára tud találni, ha a főszál nem lenne neki elég. Ezen felül pedig még számos apró helyi történet, monda, pletyka és legenda kapott helyet a játékban, amelyeket hol csak egyszerűen egy városban bóklászó embertől tudunk meg, hol pedig egy Deadra-szentély istenétől. A tárház szinte kimeríthetetlen. Barlangok, elhagyott várromok, furcsa őslényparkok és megannyi titokzatos épület áll a rendelkezésünkre, hogy aztán feláldozza magát az élvezetünk oltárán. Egyébként külön öröm volt számomra, hogy a barlangok és egyéb romok egyáltalán nem hasonlítanak egymásra. (Az Oblivionban minden barlang ugyanolyan volt, csak máshol voltak a járatok benne!) Itt minden földalatti üreg él és lélegzik, külön története és lakói vannak, melyeket mind-mind érdemes megismerni.

Beszédes Imperial vagy inkább mérget ügyesen keverő Bosmer?

A játék nagyon sokat fejlődött az előző rész óta, legalábbis ami a karaktergenerálást illeti, úgy biztosan. Valahol egyszerűbb lett, valahol pedig bonyolultabb, de hála Istennek mindkettő a játszhatóság javára vált. Itt már nincsen olyan, mint a sorozat elődjénél, hogy ha a karaktered harmincadik szintű, akkor egy egyszerű mezei farkas is ugyanúgy veled fejlődik és ő is harmincadik szintű. Itt helyette úgy van, hogy ha fejlődik a karakter, akkor tényleg fejlődik és egyre erősebb lesz, és mint olyan, kőkeményen meg fog látszani a barangolásaink során. Tehát, aki többet varázsol, az egy idő után nagyon okos varázsló lesz, aki pedig többet harcol, végül nagyon combos katona lesz, akit nagyon nehéz lesz megállítani. Az eddigi jól megszokott szintlépéses rendszert is a kukába dobták a készítők és helyette behoztak egy nagyon átlátható és könnyen értelmezhető perk-rendszert. Ez amolyan képességfa-szerű dolog. Minden szintlépésnél választhatunk, hogy az életpontunkhoz, a fáradékonysági csíkunkhoz vagy a manánkhoz adjunk-e 10 pontot, plusz kapunk még egy darab perket is hozzá, amelyet kedvünk szerint oszthatunk le valamely tulajdonságunkhoz, ami ez által sokkal hatékonyabb és erősebb lesz. Tehát, a szintlépéses rendszer eléggé megváltozott.

Viszont a fajok maradtak ugyanazok. Nem lett se több, se kevesebb és még a fajspecifikus tulajdonságaik is megmaradtak. Eszerint, aki harcos akar lenni, annak még mindig jobban megéri egy ocsmány orkkal vagy egy agresszív redguarddal menni, mint mondjuk egy altmerrel vagy egy bretonnal, ugyanis utóbbi kettő inkább a mágiához kap nagyobb bónuszokat. A csillaképes rendszert is kivették a karaktergenerálásból, illetve nem vették ki, hanem egyszerűen átemelték a kalandtérképre. Az Oblivion esetében ugye mindenkinek megvolt a saját kis csillagképe, amin később már nem tudott változtatni, ha megfeszült sem, itt viszont akár hetente váltogathatjuk őket, hiszen csak annyi a dolgunk, hogy meglátogassuk az adott Doomstone-t és a csillagok áldását kérjük kalandozásainkra.

Kard, villám, méreg és üvöltés

Sokan mondják, hogy a harc terén nem sokat változott a Skyrim az Oblivionhoz képest, ami részint igaz, másrészt pedig nem az. Természetesen nem kaptunk most sem egy jól kivitelezett, jó fizikájú, életszagú harcrendszert, viszont lényegesen többet javítottak rajta az elődhöz képest. Most már két kézzel is lehet varázsolni, ami sokkal nagyobb hatékonyságot eredményez, valamint egyszerre két karddal is szúrhatunk és vághatunk, ha esetleg úgy tartja a kedvünk. Sőt, még olyat is lehet, hogy a bal kezemben kard van, a jobbal pedig mágiázok ahelyett, hogy esetleg egy pajzsot szorongatnék. Amivel szerintem pedig még jobban feldobták a harcokat, az a néha be-bevillanó kivégzési szkript. Változatos és erőt sugároz, amikor egy jobb sorsra érdemes Draugr-t két karddal átszúr az ember, egyszerűen olyan jó érzés látni, hogy van kellő hatása a próbálkozásaimnak. Viszont azt is el kell ismerni, hogy rengeteget csapunk még mindig mellé, ami által sok csata végződik fekete zászlóval. Sajnos. Elég nehéz belejönni a harcokba, de ha rájön az ember, akkor minden oké lesz.

A varázslatok viszont már egy fokkal jobbak. Szebbek is lettek, valamint életszerűbbek. (Már amennyire egy varázslat életszerű tud lenni…) Egy tűzcsóva itt már nem egy idióta tűzgömb, amit golyó formájában rálövünk az ellenségre, hanem az tényleg egy tűzcsóva. Éget, perzsel és lángol, méghozzá mindezt gyönyörűen. Ugyanígy remek kinézetű a fagyasztás és a sokkolás is, de majdnem minden varázslat jól néz ki.

A kardok mérgezése és maga az alkímia sem változott a játékban. Hatékonyságuk egy kicsit jobb lett, de technikailag még mindig ugyanazokat a dolgokat kell megtennünk, amit már eddig jól megszokhattunk. A méregkeverésnél csak annyi változás történt, hogy egy-egy növény tulajdonságait csak akkor tudjuk meg, ha megkóstoljuk azt. Tehát, addig nem is látjuk a nővény felhasználhatóságát és tulajdonságait, amíg nem tudjuk, hogy valójában mi is az, ehhez pedig meg kell ennünk.

No, de a sok régi dolog mellett viszont lehetőségünk van újakra is, például az üvöltésekre. Ezeket az üvöltéseket harc közben alkalmazhatjuk aktív képességként, és mindenki mérget vehet rá, hogy fogjuk is, mivel roppant hasznosak. Egy ilyen üvöltést egy rituálé keretein belül sajátíthatjuk el, mondjuk egy barlangban, ahol van egy ősi fal, amelyhez ha közel megyünk, akkor világít és megkapjuk a tudást belőle. Viszont ezeket a tudásokat csakis sárkánylélekkel tudjuk feloldani, amelyeket halott sárkányokból tudunk kinyerni. Ez nem mindig könnyű feladat…

Bűvölés és kovácsolás

A játéknak a harcokon és a felfedezéseken kívül lehetnek még érdekes és élvezetes pontjai, ilyenek például a bűvölés (enchanting), valamint a kovácsolás is (smithing). A bűvölést már mindenki ismeri az előző epizódokból, bár némileg ez is picit megváltozott. A bűvölés itt egy képesség lett, amit rendre fejleszteni tudunk, amivel aztán egyre erősebb és jobb tárgyakat tudunk felruházni mágikus képességekkel. Értelem szerűen, minél többet bűvölünk és minél több perket oldunk fel az enchantolás képességfáján, annál erősebb mágiával tudunk elbűvölni mondjuk egy kardot vagy egy ruhát. Érdemes hát erre is rámenni jobban.

A kovácsolással pedig ugyanez a helyzet, ez is egy teljesen új képesség. Az eddigi gyakorlatban kalapácsokat kellett gyűjteni, majd kikalapálgatni a törött páncélokat és kardokat, ami egy idő után baromi unalmas volt, ellenben itt már fokozatosan egyre nagyobb előnyökhöz juttathatjuk holmijainkat annak függvényében, hogy mennyire képzett kovácsok vagyunk. Mindezek mellett elmehetünk a bányákba bányászni, újabb ércek és anyagok után kutakodni, amelyekből hatékonyabb és törhetetlenebb harci eszközöket gyárthatunk. (Egy tipp: próbáljatok meg sárkánycsontból fegyvert készíteni, és hozzá sárkánybőrből ruhát… nem lesz ellenfeletek onnantól kezdve, nekem elhihetitek.)

Porphyric Hemophilia vagy Lycanthrophia?

Amikre még mindenképpen ki szerettem volna térni azok nem mások, mint a játékban elérhető átváltozási képességek. Csak úgy, mint az eddigi epizódokban, így ebben is lehetőségünk lehet vámpírrá alakulni annak minden előnyével és hátrányával együtt. Nos, a fejlesztők ezt most még megfejelték egy átváltozási lehetőséggel, mégpedig a vérfarkassá válással. Igen, most már nyugodtan vonyíthatunk kedvünkre Tamriel földjén, ha akarunk, csak ennél a lehetőségnél is vigyázni kell, akárcsak a vámpírrá válás esetében, ugyanis nem csak jó oldala van, hanem számos negatív része is. Mindenesetre nagyon nagy buli átalakulni egy barlangban és szétkaszabolni mindenkit, látni a rémületet az arcukon, hogy akkor ez itt most mi a fészkes fene és mi a franc történik velük. Ilyenkor bivaly erős vagy és könyörtelenül felzabálsz mindenkit…

A grafika és a zene

Sokat gondolkodtam, hogy mit írjak a grafikáról, ugyanis vegyesek róla a gondolataim. Egyrészt meg tudnám indokolni azt is, hogy helyenként kifejezetten ronda a Skyrim, másrészt pedig le is tudnék borulni előtte, hogy valójában milyen szép. Ez egy hihetetlen nagy paradoxon, de sajnos ez a helyzet. Ezért aztán úgy vagyok vele, hogy kimondom a végső ítéletemet: a Skyrim a játékok mai viszonylatában nem képvisel csúcskinézetet még teljesen maximumon sem, és ez tényleg így van. Viszont mivel nem is nagyon létezik hozzá hasonló játék, így az is igaz, hogy a maga módján pedig gyönyörű. Nekem az volt a tapasztalatom, hogy általában a belső terek néztek nagyon jól ki, viszont, amikor a tundrán sétálgatunk, akkor igencsak észrevesszük, hogy ez nem egy új grafikai motor, hanem a régi, csak fel lett kicsit tupírozva. Bár, ezt az apróságot leszámítva nem is igazán vesszük észre az esetleges grafikai hibákat, hiszen körülbelül kettő (mutatom az ujjammal!) perc kell hozzá, hogy teljesen magába szippantson a játék hangulata és onnantól kezdve lehetne olyan is a képi világ, mint annak idején a Morrowindben.

A zene viszont más. Az hibátlan, már megint. Bevallom, én nagy rajongója vagyok Jeremy Soule-nak, szerintem remek zeneszerző a pasas, de nem gondoltam volna, hogy jobb soundtrack-ot készít az Oblivionénál. De megcáfolt… annyira, hogy most már azt is ki merem jelenteni, hogy az Elder Scrolls-epizódok zenei felhozatalai élete legkiválóbb munkái. Ez az ember olyan hihetetlen érzékkel találja mindig el az atmoszférát, hogy a játékos beleborzong, amikor meghallja azt. Én emlékszem, anno rengeteget hallgattam MP3-lejátszón az Oblivion aláfestőit és elképesztően nagy élmény volt mindig, sosem tudtam megunni és most úgy tűnik ez így lesz a Skyrim zenéjével is. Egyszerűen remekmű. Bár, az Oblivion Peace of Akatosh című opuszát nem tudta megugrani katartikus viszonylatokban.

Összegzés

Nagyon keveset mondtam el a játékról, de hát egyszer minden tesztnek véget kell érnie, és ebben az esetben ennek most jött el az ideje. Azt viszont azért remélem sikerült mindenkivel érzékeltetnem, hogy micsoda óriási világról is van itt szó, és hogy mennyire összetett ideológiával rendelkezik ez a program. A tökéletessége nyilván megkérdőjelezhető, ám jószándékúan mégis odaítélhető. Én amúgy leborulok a mindenkori nagysága előtt — még minden apró hibája ellenére is, amelyekre mentség ugyan nincsen, de van rájuk magyarázat —, ugyanis a Skyrim egy olyan fajta gyöngyszem, amiért nem elég pénzt adni a boltokban. Sőt, a végigjátszás után fel is tesszük a kérdést, hogy: ez került tizenegynéhány ezer forintba? Ez? Volt pofájuk ilyen kevés pénzt elkérni ezért a kincsért? Hát, láthatjuk… volt. Pedig ennek a játéknak megfizethetetlennek kellene lennie… 10/10

A tesztért johnnymoore tehető felelőssé, kinek további írásai fellelhetőek errefelé.