Kim Jee-woon negyedik filmje egy pengevékony cselekményre felépített, heroikus gengszterfilm. A Két Nővér megbabonázó, misztikus drámaisága után az A Bittersweet life egy kicsit vézna. A motivációk majdhogynem életképtelenek, a karakterek cseppet sem emlékezetesek, a színészek rutinmunkát végeznek, de szerencsére van egy "DE": Kim Jee-woon nem véletlenül (bár sajnálatos módon) váltotta meg a belépőjegyét Hollywoodba. A rendezés és a fényképezés vérprofi.
Azoknak a fiataloknak, akik nem pusztán pénzszerzés okán határoznak úgy, hogy otthagyják szeretett, de ellehetetlenített otthonukat, hogy kimenjenek szerencsét próbálni az Egyesült Királyság bevándorlóktól hemzsegő szívébe, Londonba, hanem valamelyest érdekli is őket az ottani kultúra, kötelezővé tenném Guy Ritchie első két filmjét. A Hertfordshire-ben született Madonnafucker egy olyan esszenciális, bensőséges és autentikus egyvelegét hozza a londoni alvilágnak, vagy úgy ámblok az ánglius szarháziaknak, az elcseszett (de annál jobban csengő) nyelvezetüknek és humoruknak, hogy azt egész nyugodtan lehetne tanítani. A csávó 1998-ban mesterien csempészett új-hullámot az angol gengszterfilm zsánerébe, amely azóta szinte egybeforrt a nevével.
Charlie (Harvey Keitel) hisz a megváltásban, a bűnbocsánatban, hogy a bűn parcellái között élve, nap, mint nap szembesülve saját tetteivel még kijárhat neki a megbocsátás. Hogy isten figyel, és ítél. Charlie, Scorsese első, önanalitikus szócsöve.
Az 1973-as Mean Streets Scorsese New York-trilógiájának első, meghatározó, de még karcos darabja.
Dom Hemingway (2013)
Fel lehet itt emlegetni Guy Ritchie nevét, ha már angol gengszterekről van szó, de nem igazán érdemes. Már csak azért sem, mert Richard Shepard filmje fele annyira sem komoly, de vagányságában, humorában rendkívül jól hozza az ánglius szcénát, másrészről meg az öreg Ritchie mikor is forgatta az utolsót - 2008-ban? A Dom Hemingway Jude Law jutalomjátéka, aki centikre van attól, hogy elripacskodja, túlkáromkodja és hiteltelenné tegye a 12 év után szabadult megrögzött, hedonista bűnözőt, de szerencsére erről szó sincs. Ahogy forgatókönyvről se nagyon, szóval a Dom Hemingway felettébb szórakoztató pillanatai a dialógusokban csúcsosodnak ki, ami van annyira erőteljes, hogy az egész filmet elvigye a hátán Law pazar karizmájával. Ellenben a cselekmény aránytalan, egy jól előadott expozíció után gyakorlatilag ránk csapják a stáblistát egy elcseszett apa-lánya drámával. Gengsztertündérmese az egész. De annak szórakoztató. 7/10
Noodles (Robert De Niro) miután feldobja társait, harmincöt évvel később, 1968-ban visszatér New York-ba. Az ominózus eset történésekor halálra keresték őt az alvilág fattyai, megölték akkori nőjét és megkínozták hűséges barátját, Dagadt Mo-t. Körülbelül ennyit tudunk róla, amikor megőszülve visszatér Mo kocsmájába, ahol fájdalmas, keserves nosztalgiával mered egy fekete-fehér fotóra a falon. Nem történik semmi, nézik egymást, váltanak néhány szót, de már akkor, ott, abban a percben érzed azt a kínzó, emlékekből szivárgó fájdalmat, amit Leone képei és Morricone gyönyörűségesen fájó zenéje a szívedbe éget.
Az olasz westernkirály utolsó filmje olyan explicit személyességgel, érzelemgazdag eposzisággal mesél ezekről a new yorki utcagyerekekről, amely majd 4 órányi játékidejével óhatatlanul is letaglóz. Gengszterfilm-esszencia a legnagyobbtól.
Már az elején elszúrják. 34000 darab rossz csempészett cigarettát szállít nekik egy lengyel tag, aki még csak böfögni sem tud egy szót sem dánul. Baj van, mert amikor ezt megtudja az Eskimo névre hallgató, fülpiszkálót az agyhártyádig pofozó főgengszter, akkor először csak a szülinapján veri meg Torkildet (Søren Pilmark, mint a banda vezére), aztán előáll egy ajánlattal, ami miatt nem öli meg szerencsétlent. El kell hoznia egy táska lóvét. Természetesen három gyermekkori jóbarátja, cimborája és bűntársa egyben segít neki mindennek a kivitelezésében.
Anders Thomas Jensen első nagyjátékfilmje, (még az Ádám almái és a Zöld Hentesek előtt) kiválóan és hamisítatlanul szállítja azt a dán esszenciát, amelyben a humor, a dráma és az erőszak tökéletes komplementereit képezik egymásnak.
Egyáltalán nem indokolatlan az az ambivalencia, amely fellép mikor a néző a stáblistánál konstatálja, hogy látott egy egész jó ötlettel, korrektül kivitelezett gengsztervígjátékot, majd megtudja, hogy Luc Besson rendezte (és részben írta). Ugyanis nem tudom eldönteni, hogy haragudjak rá, amiért megint csak egy élvezhető közepesig vitte a szintet vagy dicsérjem meg, mert ezúttal nem egy kurva bérgyilkos áll a középpontban. A Vérmesék ugyanis közepes film egy-két tagadhatatlanul remek pillanattal. Akár Besson karrierje.
Érdekes véleménynyilvánítási forma rendezni egy modern, egzisztencialista felhangú gengszterfilmet, súlyos alakokkal, azért, hogy az ember a néző orra alá dörgölhesse enyhén Amerika ellenes nézeteit. De Andrew Dominiknak (aki felelős a Jesse James..., és a Chopper címre hallgató, egyedükálló művekért) egyfelől a tehetsége és ezáltal a lehetősége is megvan hozzá. Harmadik rendezése sem veszít egy fikarcnyit se sajátos stílusából, előadásmódjából és célként kitűzött mondanivalójából. Más kérdés, hogy inkább propaganda-, mint gengszterfilm, de a műfaji jellemzők egytől-egyig felbukkannak. Gyilkosság, szerencsejáték, drog és kurvák. Amerika üzlet. Amerikában egyedül vagy.
Ha megkérdeznénk tíz embert úgy általánosságban a Nagymenők-ről és a Casino-ról, abból nyolc rávágná, hogy szerinte melyik a jobb, kettő pedig ecsetelné, hogy Scorsese újraforgatta az előbbit. Ez valamelyest érthető, de nincs igazuk. A Casino más. Nem klasszikus értelemben vett gengszterfilm, habár annak legfontosabb stílusjegyeit többnyire magán viseli (tündöklés, bukás), de a figurái mások: nem a totális névtelenségből, legalulról verekszik fel magukat a zöldhasúak birodalmába, hiszen már előtte is voltak valakik, csak most szintet léptek.
Scorsese nagyítója alatt most egészen más aspektusból vizsgálja három központi figuráját. Nicky Santoro (Joe Pesci), Sam 'Ace' Rothstein (De Niro) és kettejük metszéspontja, Ginger (Sharon Stone) áll a középpontban, háttérbe szorítva a szervezett bűnözés működését (hiszen arra ott volt az explicit Nagymenők). A rendező azt boncolgatja, hogy eme három gyökeresen eltérő törvényen kívülire, hogyan hat a (pénz és a) hatalom.
"A nagyobbnak mindig igaza van, még ha téved akkor is!"
Vadonatúj rovatunkban a füstös, bűntől bűzlő klasszikus és modern gengszterfilm zsánert fogjuk boncolgatni, aminek debütálását már olvashattátok Martin Scorsese egyik legnagyobb gengsztereposzának kritikájában. A továbbiakban felhasítjuk eme mocskosan gyönyörű műfaj szívét, hogy előszedjük belőle a legjobbakat. Igyekszünk a műfaj ékkövein kívül kevésbé ismert, de kiemelkedő minőségi darabokat is prezentálni nem csak Hollywoodból. Ajánlásokat, kedvencek felemlegetését, összehasonlítását pedig örömmel várjuk aktuális írásainkhoz, vagy eme poszt kommentjei közé.
