Utazás a rejtélyes szigetre / Journey 2: The Mysterious Island (2012)

Ebben a különböző klasszikus történetekből összetákolt családi kalandfilmben valószínűleg a mese- és filmtörténelem összes kliséje fellelhető, de talán pont a kiszámíthatósága és a gyermeteg fordulatai teszik szerethetővé - és hogy én is egy laza közhellyel éljek –, tökéletes kikapcsolódássá az egész család számára. A gyerekeknek nyilván óriási élmény a kifejezetten hatásos 3D-ben kiteljesülő, gigászi darazsakkal és sárkánygyíkokkal támadó látványvilág miatt, de a felnőttek is megtalálhatják benne a számításaikat. Ha mást nem is, legalább kacaghatunk néhányat a mellét feszegető, és végig hihetetlen fejeket vágó Dwayne „The Rock” Johnsonon, de a film csúcspontja egyértelműen az, amikor az esti tábortűznél egy kis gitárt előkapva hirtelen dalra fakad, hogy vakítóan fehér fogsort, és zavarba ejtően széles vigyort villantva rögtönözzön rímeket a rejtélyes sziget szépségeiről. 6/10

Amikor már mindenki letudta a bevásárlóközpontok végeláthatatlannak tűnő ostromát, és a mézeskalács is ott gőzölög az asztalon, akkor ideje leheveredni a tévé elé, és kifújni magunkat egy kicsit. A jól bevált kedvencek mellett pedig érdemes idén a mozik felé is néhány csalfa pillantást vetni, ugyanis egy valódi gyöngyszem, egy rendhagyó animációs film is szélesíti a palettát, ami igazán különleges élménnyel gazdagíthatja a karácsonyodat, ami akár fehér, akár fekete, Artúr minden bizonnyal egy kis színt visz majd bele.

Az amerikai családi filmek java mindig is szenvedett olyan kóroktól, mint a giccs, az igaz történet túldramatizálása vagy az émelyítően édes mondanivaló az álmokról és azok eléréséről. Ezt sajnos ez a Baseball-filmbe szőtt családi dráma sem tudja teljes mértékben levetkőzni magáról - a nagyobb baj, hogy nem is áll szándékában. Mindez azért kár, mert Dennis Quaid alkalmas lenne rá, hogy egy veterán, korban megcsúszott újra pályára tévedő sportolót alakítson, akiben máig ott bugyog az elnyomott és mélyre szorított tehetség és a szunnyadni nem akaró bizonyítási vágy. És ha ez a film nem a Walt Disney logóval lenne agyoncsapva, kissé komorabb és nyersebb lenne, kisváros, álmok, gyerekek és a velük ezerkétszázszor eljátszott klisék nélkül, akkor egy őszinte és realista sportdráma lehetne. Így inkább csak szédítő mese Amerika egyik kedvenc sportjáról.

Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.

A karácsonyi vígjátékok már jó ideje képtelenek megújulni, és erre remek példa a Kiskarácsony mindenáron, mert egy ezerszer látott történetet mesél el, miközben a régi nagy klasszikusok ötleteiből építkezik. Meglepő módon azonban, mindezek ellenére is egy viszonylag korrektül összerakott, egészen szórakoztató családi film lett.

Eddie bácsi mindig is üde színfoltja volt a Griswold családról szóló filmeknek. És bár a csökkent agyú nagybácsi kénytelen volt kisebb-nagyobb mellékszerepekkel beérni, így is számtalanszor sikerült megdolgoztatnia a nézők rekeszizmait. Ennek okán döntöttek úgy a készítők, hogy Eddie bácsi saját filmet érdemel, ezért 14 évvel a Karácsonyi vakáció után elkészült a folytatás.

Itt már Griswoldék majdnem teljes mértékben kiszorulnak, egyedül Audrey tűnik fel a színen. Az ő házában lakik ugyanis a Johnson család, mert már a lakókocsijukat is elveszítették. Miután a munkahelyén Eddie-t megharapja egy csimpánz, a főnökség kárpótlásul befizeti egy trópusi útra az egész pereputtyot.

Kétség nem fér hozzá, hogy Eddie bácsi karaktere elég erős ahhoz, hogy elvigyen a hátán egy filmet, de sajnos az írók képtelenek voltak hozzá egy épkézláb történetet rittyenteni. Így aztán hősünk szűk családja és egy egzotikus szépség társaságában rövidesen egy lakatlan szigeten találja magát. A csomagok egy részével együtt pedig sajnos a poénokat is otthon felejti.

Miután Thomas apja életét veszti a háborúban, a kisfiú édesanyjával együtt elköltözik a városból. Egy kis faluban találnak otthont, ahol életük lassan összefonódik a magányos, mogorva ezermesterével, aki szintén hatalmas terhet cipel a szívében.

Jonathan Toomey magának való figura, aki igyekszik kerülni mindenféle emberi kapcsolatot. Különös viselkedésének köszönhetően a helyi gyerekek csipkelődéseinek céltáblájává válik. Úgy gondolják, hogy a remeteként élő „Szundi” sötét titkokat őriz, és azért készít ládákat, hogy azokba zárja a komisz kölyköket.

Mr. Toomey nagyon tehetséges faragó, és bár a munkái nagyon szépek, hiányzik belőlük valami, ami igazán mesterivé tehetné őket. Amikor elvállal egy munkát, miszerint a kis Thomas apjától örökölt, de sajnálatos módon elvesztett betlehemes készletét kéne újra kifaragnia, még nem is sejti, hogy rövidesen minden megváltozik majd. Míg ő faragni tanítja Thomast, addig a fiú lassacskán rávezeti arra, hogyan leheljen életet a műveibe.

Ha van még olyan, aki nem látta ezt az alapabbnál is alapabb karácsonyi vígjátékot, az most csapja arcon magát, és azonnal írja fel a pótolnivalók listájára Griswoldék ünnepi kalandjait!

A finn filmesek hozták el nekünk ezt a megható történetet, mely a karácsonyi ajándékozás eredetének számtalan variációja közül az egyiket meséli el.

A hét éves Nikolas szülei és húga váratlanul halálos balesetet szenvednek, és a faluban nincs senki, aki hosszabb időre magához tudná venni szegényt, ezért közös megegyezéssel arra az elhatározásra jutnak, hogy minden évben, karácsony napján egy új családhoz költözik a fiú. Amikor eljön a költözés ideje, Nikolas a titokban elkészített játékait az előző családokban élő gyerekeknek ajándékozza, hogy évről-évre ezzel fejezze ki háláját. Ahogy azonban egyre jobban belejön az ajándékozásba, életét szinte már csak egyetlen dolog tölti ki: a karácsony szelleme.

Túl sok meglepetést nem tartogat a zsákjában, de kellemes időtöltést nyújt a Joulutarina. Nincsenek nagy csavarok és izgalmak, hanem egy lassú folyású, kedves történetet kapunk, ami akkor kezd el igazán érdekes lenni, amikor Nikolas a kissé különc Isakki mesterhez kerül. Az ő műhelye lesz ugyanis az ajándékok elkészítésének színhelye, ahol a fiú eleinte éjszakánként titokban szorgoskodik, de később, miután tragikus múltjára fény derül, a mester szíve is meglágyul, és mindenben az ifjú Mikulás segítségére lesz.

Gondolom, nem én vagyok itt az egyetlen, aki gyerekként megpróbálta meglesni a Jézuskát -  amint épp a karácsonyi ajándékok fa alá helyezésének titkos műveletét hajtja végre – persze sikertelenül. A Polar Expressz főszereplője is hasonlóan kíváncsi természetű, csak amerikai lévén ő értelemszerűen azért hegyezi a fülét, hogy vajon meghallja-e a Mikulás száncsengőinek csilingelését. Legnagyobb meglepetésére azonban a ház előtt nem rénszarvasok húzta szánt, hanem egy hatalmas vonatot talál. A kalauz egy északi-sarki túrára invitálja hősünket, aki természetesen él a lehetőséggel, hogy sok más pizsamás gyerek társaságában, egy veszélyes és kalandos út során eljusson a Télapó birodalmába.

Nem mondhatnám, hogy újszerű, azt meg végképp nem, hogy kiszámíthatatlan fordulatokban gazdag a történet, de gyerekeknek készült, és nekik valószínűleg teljes mértékben megfelel. Azon felül, hogy végtelenül egyszerű, kissé a Karácsonyi énekre is hajaz, de ezt a szálat egy nagyon jó utalással sikerült a helyére tenni egy olyan jelenetben, ahol egy bizonyos formában még maga Scrooge is megjelenik. Az ilyen ötletek miatt működik a dolog, és lesz érdekes a film, de vannak negatívumai is. A feszültségkeltésre való törekvés például elég vérszegényre sikerült, mert nagyjából az teszi ki az egészet, hogy valami leesik vagy felkapja a szél, hőseink pedig kétségbeesetten kapkodnak utána. Amikor rövid időn belül harmadszor is elismételték ezt, azt már kicsit soknak éreztem.