Gerard Butler az USA aktuális elnökével saját házi ringjében küzd, ahol miután elsütnek néhány középszerű poént, az egyik testőr figyelmezteti őket, hogy indulniuk kell. Jön anyuci, apuci és a kis Connor, az elnök fia. Butler ekkorra már talpig nyakkendőben és fülre tekert vókitókival áll útra készen, amikor az ifjonc kiskölyök kikönyörgi hadd mehessen az ő kocsijukban. Szakad hó, vihar van, az utak csúszósak, szóval nem kell zseninek lenni ahhoz, hogy elképzeljük még a prezident kocsija sem képes nem kisodródni és egy óriási szakadék felett himbálódzni ezen a napon. Butlerék rohannak, de csak két lehetőségük marad: mivel az elnökasszony felőli oldal és ő maga is beragadt, vagy gyorsan kirángatják az elnököt, vagy mindketten lezuhannak. Butler cselekszik, az elnök megmenekül.

Ennél egyértelműbb szerelmeslevelet nem is lehetne írni a '90-es évek akciófilmesszenciájának (szakadó hó, melankolikus macsózene, sötétség és fájdalmas üvöltés) arról, hogy mi lesz a hős motivációja. Mitől fog szenvedni éjszakákon át, amíg el nem jut újra egy olyan ponthoz, amikor bizonyíthat és kiköszörülheti a csorbát, rendbe rakhatja az életét. Nem kell folyton piálnia, dohányoznia és önpusztítania, ahhoz, hogy legalább elbírjon aludni (ja, de elkalandoztam, az egy másik film).