„ ..az új generációban a degeneráció megtestesül.. ”

Már maga a tény, hogy ez a három elkorcsosult ribanc azért folyamodik erőszakhoz, azért szerez rabolva pénzt, hogy a floridai tavaszi szünetben jusson elég pénz az útszéli motelra, piára meg rengeteg tudatmódosítóra szerre mindent kontextusba helyez. Azért szereznek mocskos pénzt, hogy mocskosul elverjék. Szemléletük első számú mozgatórugója, hogy kegyetlenül bedrogozva, bepiálva halmozhassák egymásra az élvezeteket, mert elveszve a mámor pillanataiban boldogok lehetnek. Ebben a véget nem érő élvhajhászatban naivan, bután, infantilisen azt hiszik, hogy boldogságra lelnek. Harmony Korine legfrissebb munkája olyan találóan, szemtelenül kreatívan és a modern trendek utolsó cseppig való kiaknázásának módszerével analizálja, festi meg ezt az elcseszett generációt, hogy az már MESTERI.

John Hughes filmje szociális tananyag lehetne. Annak KELLENE lennie. A '80-as évek uralkodó komédiakirálya egyetlen helyiségben teremti meg a tinédzser archetípusokat, körülírja problémáikat és levezeti személyiségüket. Maga a nyersanyag, a forrás, amelyből minden valamirevaló tinivígjátéknak merítenie kell, ha igazán minőségivé akar válni.

A második rész egyik leggroteszkebb jelenete a maga röhejes és brutális voltával ragyogóan vizionálja Brazília romlottságát. Egy rendőr saját értelmisége szintjéhez mérten idézi a "lenni vagy nem lenni"-t, miközben egy elégetett ártatlan civil áldozat foszladozó hullájának koponyájából húzza ki egyesével a fogakat, hogy azonosíthatatlanná tegye a tetemet. Erről szól a Rio-i szervezett bűnözés, az elkorrumpálódott zsarukról, drogról, kilóra megvett politikusokról és a halálosztagról mely kíméletlen gyilkológépek hadseregével tesz rendet a favellák között.

De kezdjük az elején.

Azt hinné az ember, hogy a varázslat csak gyermekkorban létezik. De az igazi, valódi varázslat kortól és nemtől független. A Big infantilizmussal megbolondított mágiája még huszonöt év távlatából is előcsalogatja a lelkünkben lakozó kiscsávót, bújjon az akármilyen mélyre a felelősségteljes felnőtt álarca alatt.

Misery / Tortúra

A ’90-es években nem panaszkodhattak a Stephen King rajongók, ugyanis a mester agyából kipattant történetek gombamód szaporodtak el, mivel a rendezők folyvást csak azzal a felvetéssel kacérkodtak, hogy mennyire is működhetnek mozgókép formájában ezek a hátborzongató elbeszélések. Ahogy a mai modern filmek esetében is sokszor elmondható, hogy a rendezőn és a forgatókönyvírón múlik sok minden, ugyanúgy a King-adaptációkra is hatványozottan igaz ez a tézis. A Misery esetében úgy tűnik, megfelelő rendező kezébe került a William Goldman által igényesen megírt forgatókönyv, megírója már korábban is foglalkozott novellák és regények adaptálásával. Rob Reiner pedig azért tűnhet jó választásnak, ugyanis King-alapanyagból már forgatott ekkor egy filmet, tehát nem zöldfülűen nyúlt hozzá  a projekthez.

25 éves volt mikor országos gyerekkori cimborájával, Matt Damon-nal együtt Oscart és Golden Globe-ot nyert a Good Will Hunting forgatókönyvéért. Valószínűleg már akkor a jobb sorsra érdemes színészek közé tartozott, csak mi még nem tudtuk róla. Szerepelt egészen kiváló, de meglehetősen gyér vagy középszerű filmekben is: akciózott, romantikázott, komolykodott, nyomozott és persze sosem hagyta szarban szintén nagy cimboráját Kevin Smith-t, amikor a vulgáris, mára már kultikussá érő komédiáiban kellett eljátszania valakit. És talán ő már korábban tudta azt, amit mi még nem sejthettünk. Kiváló rendező. Az a fajta színész, aki megannyi címmel a háta mögött úgy volt képes a kamera másik oldalára teleportálni, hogy nagyobb port kavart ott, mint hosszú évekig előtte. Ő lett Boston krónikása, aki a lehető legjobb irányba tart és ha szerencséje van Clint Eastwood-i babérokra törhet, ha így folytatja.

A tovább mögött természetesen nem a több tucatnyi ilyen-olyan filmjéről alkotott sorokat olvashatjátok majd, hanem rendezői kézjegyének esszenciáit. Mert bizony azok.

Ali (Matthias Schoenaerts) egy ösztönlény. Gondolkodásmódja egyszerű, lecsupaszított és nyers. Öt éves kisfiával a nővéréhez megy segítségért, mert jelenleg nincs hol lakniuk. Padlón van, alulról kezdi, mint mindenki más. Először biztonsági őrnek áll egy helyi klubban. A küzdelem és a fizikai harc azonban sosem kopott ki teljesen az életéből, mert egykoron bokszoló volt. Azóta sem ódzkodik a pofonoktól.

Stephanie (Marion Cotillard) kardszárnyú delfinekkel dolgozik, a velük előadott show-nak ő az egyik legfontosabb idomára. Első találkozásuk abban a klubban jön létre, ahol Ali betölti a kidobói állást. Stephanie épp vérző orral fekszik a földön, amikor Ali mindenféle pátosztól és hősiességtől mentesen kimenti a helyzetéből. Nem ez lesz az utolsó alkalom.

Rossz, silány, elnyűtt, megviselt, fércmunka, ócska, roskatag...és hangoztathatnám tovább a negatív jelzőket, de voltaképp nem lenne túl sok értelme. Tarantino, a filmes fenegyerek meghízott és megöregedett. Ezúttal a maga sajátos, egyedi, tagadhatatlan-utánozhatatlan - vagy a hater tábor által oly sokszor hangoztatott - lopkodós olvasatában porolja le a western zsáneréről a port, és idézi meg, támasztja fel a rabszolgatartás témáját középpontba helyezve. Nem, nem mondom, hogy meg vagyok lepve...

Mélytengeri fabula

Amikor a Pixar még tudott színtiszta szórakoztató animációs filmeket gyártani...annak az időnek köszönhetjük például A Toy Story szellemes játékháborúját, az Egy bogár élete bátor hangyáit és egyéb ízeltlábúit, vagy éppen kedvenc ijesztgetőink, a két laza srác kalandjait a Szörny Rt.-ben. A nagy nevek mellé csatlakozott be 2003-ban egy Pizsi nevű bohóchal, aki keservesen próbálta elrabolt fiát visszakapni az óceán mélyén, ahol barátokkal és ellenségekkel hozta össze a sors, keserves mentőakciója azonban nem várt méretű lelkesedést váltott ki a nézőközönségből anno is, és így eshetett meg, hogy idén újra mozikba küldték, egy kisebb hátszéllel: a lassan érdektelenné váló 3D-vel.

Lecsúszottabb és cinikusabb magánkopót sem isten, sem a '90-es évek nem volt képes kitermelni magából. Joe Hallenbeck, Shane Black tollából életre kelő figurája mogorva, mocskosul arrogáns és kíméletlenül cinikus, nem csoda, hogy Amerika kezdetben nem szerette. Depresszív és apatikus, mindenkit elküld a picsába, már ha egyáltalán fűlik hozzá a foga.