A film legjobb gondolata, félretéve mindenféle found footage-t, kézi kamerát, és áldokus stílust, az, hogy a természetfeletti erőt ezúttal olyan valakinek a kezébe adja, aki minden tekintetben úgy tűnik, hogy jogosult rá. Illetve esetünkben ugye három srácról beszélünk, de középpontban mégiscsak a Magneto-effektussal küzdő Andrew áll. Kívülálló ugyan, és megvannak a saját nézetei, elképzelései, de alapvetően tiszta-lelkű, becsületes és nem hajtja mélyen belül az elemi gonosz. Legalábbis kezdetben. Aztán, ahogy a sodródó események áldozatává válik, úgy duzzad benne az egyre féktelenebbé váló harag és a düh.

Bizonyos időközönként, aktuál-politikai okoktól illetve megbotránkoztató szellemiségtől vezérelten Amerika előáll a terrorizmus fenyegető, ám annál jobban rétegelt témájának steril vagy épp nem steril szikével történő boncolgatásához. Az Unthinkable azon kiváló példája ennek a halmaznak, amely moralitásában és tobzódó erőszak ábrázolásában nem csak, hogy túlmegy különböző határokon, de miután porig zúzta, még szembe is hugyozza azokat. Nem véletlen, hogy a közönség körében sem örvendett egyértelmű imádatnak vagy utálatnak, hanem ahogy lenni szokott, szépen megosztotta azt. Vérmocskos pengéjével felhántja a téma felületét, hogy amorális fertőjében elmerülve végül mi döntsük el, hogy erkölcsileg kinek az oldalára is állunk.

Amikor a bevezető képsorok után, egyik napról a másikra, rohangáló holtak köszönnek saját nyelvükön "Good morningot!" (brrráágrrr) álmos-kedvű főhősnőnknek, ráadásul egyikük a tulajdon kislánya, aki félig kiszakadt, húscafatokban logó szájszerkezettel nyom reggeli puszit a mit sem sejtő apuci nyakára, a film rögtön belövi és elhelyezi magát a térképen. Realista zombifilm. Első reakciónk aztán bizonyosságot nyer, amikor terpeszkedő nagy totálok revelálják a káoszt, és folyamatosan terebélyesedő poszt-apokaliptikus világképet festenek elénk. A maréknyi túlélőcsoportok a húszabáló dögök prédáivá válnak, ezért egyetlen diktatórikus forma diktálhat csak: az ösztön. Ahogyan a házából, saját férjétől, és gyermekétől menekülni kényszerülő Sarah Polley is bármilyen eszközt, módot felhasznál a megmenekülésre. Mert a hirtelen sokk, az életfenntartó funkciókat indítja be elsődlegesen és csak aztán az emocionális érzékelést. És ez az, amit Zack Snyder első debütje, a zombiisten George A. Romero alapanyagából dolgozó remake maximálisan fenntart a játékidő utolsó percéig. Mert az ösztön az, hogy túl kell élni. Hogy hogyan az nem számít. 

Johnnymoore kolléga már virtuális papírra vetette gondolatait a filmről, most azonban én is megteszem ezt, kissé más szemszögből.

A tematikus múltidézés virágkorát éli, ahogyan azt már A némafilmes esetében is felvetettem - amely közben aranyszobrocskákra váltotta azt - és ebből az öreg New York-i mesélő sem maradna ki semmi pénzért. Természetesen jellegzetes témáin - szerelem, válságban tengődő írói véna, intellektuel humor - belül bandukolva villant Hollywood arcába egy ironikus fricskát. Ehhez éppenséggel most frank szeretőjét, Párizst lovagolja meg, hogy szerelmes szédültsége közepette ugorjon csukafejest a nosztalgia mámorító karjaiba. A főszereplő bőrében kacérkodó Owen Wilson ugyanis visszarepül az 1920-es évek Párizsába, ahol Hemingway-el szürcsöli a minőségi viszkit, miközben a művész létről, regényekről, és LEGFŐKÉPP nőkről (basszus hiszen ez egy Allen film) folytat eszmecserét legalább hasonló nagyságú, legendás művészalakokkal.

Underworld: Az ébredés / Underworld: Awakening (2012)

A probléma talán az, hogy nem vagyok már 13 éves. Akkor még valahogy a vámpírok és vérfarkasok közt dúló ádáz háború, a maga szürreális bájával képes volt elszórakoztatni. Mára mindezt elfújta Hollywood franchise-túltengésének szele, és a szint maradt ott, ahol 9 éve volt. Csak ez egy negyedik résznél, napjainkban, vajmi kevés egy jó popcorn mozihoz. A sztori például annyira buta, hogy megszűnik létezni - tudom, látványfilmnél ez az utolsó szempont, csak amikor percenként irritál a következetlensége, és a bénasága, akkor már zavaró. A hál'isten sűrű akciójelenetek b-filmes minősége ugyan elég ingadozó, de ez az egyetlen erénye az Underworld 4-nek, ami mérsékelten szórakoztatóvá teszi. Kate Beckinsale pedig hiába dögös a fekete latexben még 39 évesen is, a film megmentőjének ezúttal ő is kevés. Kétszer ennyi lassítás, fele ennyi ostoba duma, és mondjuk Zack Snyder - akkor talán több lenne. 4/10

Amikor Butch (Bruce Willis) visszafordul az ajtóból, hogy szembenézzen azzal, ami elől jól kitervelt átverése miatt menekül, a film legjobb gondolata. Tudatosul az egyszerű bokszolóban, hogyha most kiviharzik azon az ajtón, akkor ugyanúgy üldözni fogja őt a múlt, amit hátrahagy, ahogy eddig. Majd amikor fegyverért kotoncol azt egyfajta komikus módon túlozza el Tarantino, de végül a lehető legmerészebb variációval tűnik fel az ajtóban: Bruce Willis véresen-csapzottan, összeverten készül mészárlásra egy verőérvágó szamurájkard segítségével - a film legszebb jelenete, Ving Rhames és Bruce Willis kettőse olyannyira hárdkór, morbid és szemtelenül ironikus, hogy az már-már elvontan művészi. A Ponyvaregény három egybefüggő története közül ez a legizgalmasabb, ugyanakkor mindegyikre rátapad egy saját, kegyetlenül vicces és szabad szájú, parodizáló, brutális kézjegy, aminek a tulajdonosát Quentin Tarantinonak becézik filmes körökben.

Amikor gimis éveim közepén úgy ébredtem fel reggel, hogy a mélyen gyűlölt fizikatanárom (ember nem létezett a suliban, akit ennél erőteljesebben lehetett volna utálni) tart majd órát, sőt, ne adj isten ZH-t (!) irat, akkor már biztos voltam benne, hogy a reggeli takarékra állított agyi üzemmódot gyorsan le kell váltanom, hogy kitaláljam hogyan fogom ellógni. Mert mi akkoriban, mindenféle-fajta alternatív módszert kihasználtunk a bliccelésre. De most komolyan, ki nem?! Valahogy így kezdődik Ferris Bueller napja. És itt most tökmindegy, hogy mekkora császár vagy épp különc voltál a suliban, meg hogy Matthew Broderick néha egy tenyérbemászó pöcs, akit mindenki istenít, mert: a lényeg nem a személyisége, hanem, amit képvisel. A túlcsorduló, életigenlő szabadságérzetet.

Sokak számára ismerős lehet a cím, hiszen egy ’97-es osztrák thriller remake-jéről van szó, amit ugyanúgy Michael Haneke rendezett, ahogy tette azt 10 évvel korábban, csak éppenséggel most amerikai színészekkel. Mivel az eredeti művet nem láttam, így megerősíteni sem tudom, de állítólag képkockáról képkockára megegyezik a két film. A különbség mindössze a már említett színészcseréből adódik, ezúttal ugyanis Naomi Watts, Tim Roth és Devon Gearhart alakítja azt a nyaralni induló családot, amely rövidesen két unatkozó fiatal (Michael Pitt & Brady Corbet) ördögi játékainak célpontjává válik.

„-Why are you doing this?
 -Why not?”

A közhelyes alapszituáció ellenére azonban a testi-lelki terror különböző szintjeit bemutató képsorok magasan túlnőnek a műfajra jellemző, feleslegesen véres és öncélú magamutogatáson, Haneke ugyanis nem elégszik meg a filmjében szereplő család kínzásával, hanem kiterjeszti mindezt a közönségére, azaz ránk is. Az ehhez hasonló thrillerek már eleve azért működőképesek, mert elhitetik velünk, hogy akár mi is lehetnénk az áldozatok helyében, de Haneke ennél jóval tovább megy, és szó szerint játszik velünk - egy beteg, szadista sportot űz az idegeinkkel, és közben a képünkbe röhögve bizonygatja, hogy bármennyire is „viccesek” ezek a játékok, nem lesz kedvünk nevetni a végén. Kifejezetten rossz érzés nézni ezt a filmet, mégis egy kifejezetten jó film ez.

Dr.Jones boncasztalára ma két film is felkerül, méghozzá az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyvének kétféle adaptációja, azaz a svéd és az amerikai Tetovált lány, melyet először Niels Arden Oplev álmodott a vászonra, majd két évre rá David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője tette meg ugyanezt. Mivel felesleges lenne külön bejegyzést szánni rájuk, ezért inkább trendi módon most összevetjük őket, miközben kíméletlenül keressük a válaszokat az állandóan felmerülő „remake, nem remake?” vagy éppen az örökzöld „melyik a jobb?” kérdésekre.

Dominic Torettoként - áliász kigyúrt, kopasz hústorony a Halálos iram szériából - szinte az egész világon ismerik, főleg a motorbúgás és az akció szerelmesei. Richard B. Riddick a sci-fi társadalom és a b-film kedvelők számára lehet ismerős, aztán akad még extrémsport-függő titkos ügynök, bosszúittas exzsaru, de a maffiasarj Jackie DiNorscio valószínűleg már csak egy kisebb rétegnek hangzik ismerősen. Vin Diesel filmográfiáját ugyan még nem teljes egészében ismerem személyesen, de az számomra régóta nyilvánvaló, hogy már a karrierje elején több potenciál rejlett benne, mint holmi időszakos akcióhős. Persze a velejéig maszkulin külső, és a sziklarepesztően rekedtes hang nyilvánvalóan jobban kihasználható az akcióiparban. Sidney Lumet-nek, az atmoszférateremtés királyának Diesel valószínűleg nem győzött elégszer köszönetet mondani: ugyanis pályafutása legkomolyabb és egyben legnehezebb szerepét szabta ki rá a híres direktor. Nagy hülyeség lett volna nem kihasználni.