Fröcsögjön a sz*r!

Hollywoodban megnyitották a poéncsapot, de elfelejtették elzárni, mert sajnos ugyanabban a pillanatban öntötte el az utakat a szennyvízcsatornák tartalma, így a kettő keverékéből megszületetett egy kellemtelen illatú szörnyeteg, ami Botrányfilmnek nevezi magát. Nagyjából harminc neves sztár csinál magából segghülyét (vigyorogva) ebben a kaotikus agymenésben, melyet sokan rendeztek, még többen írtak, ám a legtöbben mégis anyázva kapcsolják ki készüléküket két perccel a kezdés után. Íme a film, ami a nagy szőrös seggét egyenesen az álomgyár arcába tolja.

Másnaposok 3 / The Hangover Part III (2013)

Kulturális katasztrófa jellegű igénytelenséggel zárult Todd Phillips merényletsorozata a jó ízlés ellen, ami Másnaposok trilógia néven vált hírhedté. Phillips, aki már az előző etap pofátlanul önismétlő attitűdjével is a széllel szemben pisált, most konkrétan szarik a közönség fejére. Az ötlethiány nála bizony nem akadály, hogy még egyszer belenyúljon az első rész kedvelőinek zsebébe, és az se zavarja, hogy a forgatókönyv lazán elfér egy 2 dl-es üdítős doboz oldalán vagy hogy a humort már fényképről se ismeri fel. Ő megelégszik azzal, ha az eddigi összes, itt-ott felbukkanó karaktert beleerőltetheti az amúgy is értelmetlen sztoriba, miközben Alan és Mr. Chow egymást túlharsogva verseng a filmtörténelem legirritálóbb karakterének járó elismerésért. Phillips úgy nyomkodja magából az izzadságszagú poénokat, hogy szinte magunk elé vizionáljuk az erektől duzzadó, sűrűn verejtékező homlokát. Nagyjából húszpercenként sikerül ugyan megnevettetnie egy kicsit, de ettől még sajnos eléggé kétségbeejtő az a gyötrelmes erőlködés, amit produkál, észre sem véve, hogy mennyire kínos, bárgyú és primitív ez az egész. 3/10

A színtiszta műfaji akciófilm egyre ritkább és egyre haloványabb. A moziból kikopott hősök, az egydimenziós "rendet rakok"-figurák lecsengtek ugyan, de még visszajárnak kísérteni. Az ő hiányuk fájó kissé, de nyilvánvaló, hogy ez már nem az a kor, ahol létjogosultságok lenne némi oldszkúl, jó hangulatú múltidézésen kívül. De a modern, realista profik - mint például Jason Bourne - egyre foszladozóbb átirataiból is kiveszni látszik a stílus, a maszkulin, komor, de effektív kúlság, amely meghatározza őket - lásd Jack Reacher professzionális apatikusságát. Épp ezért a Welcome to the Punch ánglius bőrdzsekiben rohanó hajszájának atmoszférája, akciószekvenciái akár üde színfoltként is pótolhatnák a hiányt. De nem jön össze.

Vitathatatlan tény, hogy a Bullet to the Head egyértelműen a videotékák polcaira való nyersanyag, VHS kompatibilis tucatakció, amelynek a mozivásznon nem sok keresnivalója van. DE, ettől függetlenül messze nem rossz. Habár, ahogyan mára a klasszikus értelemben vett videokölcsönzők, úgy a '80-as, '90-es évek stílusjegyeit felvonultató akciófilmek is szinte abszolút kihaltak. Stallone az utolsó, aki még hisz a létjogosultságukban. De valószínűleg ő is csak a nyugdíjba vonulás előtti pénzinjekció miatt teszi. A Fejlövés tucatfilm. A '90-es évek akcióinak terméke, amiből valljuk be azért mára nem sok jut.

A ház maga a lidércnyomás. Állati tetemekből, koponyákból, csontokból és penészszagból sűrűsödik egy erdő közepi nyaralóvá. Nesze neked nyolcvanas évek! A rémmesék cselekménye konkrétan ilyen és ehhez hasonló viskók leírásával indul útjára a tábortűz mellett. Végtére a The Evil Dead sem más, mint egy rémmese: levágott testrészekkel, bugyborékoló habos-vérrel és nőket erőszakoló fákkal.

Szeretném leszögezni rögtön itt, a beszámoló legeslegelején, hogy az Osztrák Tölgy visszatérését szinte gyermeki izgalommal vártam - ez fontos. Mert valahol megmagyarázhatatlanul bizsergető érzés, hogy a '80-as '90-es évek monstrumai, akik erőszakkal telivé tették gyermekkoromat (néhány 80-as évekbeli klasszikus közbenjárásával) csakis a szó legpozitívabb értelmében, még visszajönnek: lőni, ütni, keménykedni, meg beszólni. 'szameg, azért ezt várja az ember.

Mese babbal

Egyszer volt, hol nem volt, talán még az Óperenciás-tengeren is túl, volt egyszer egy világ, ahol a technika fejlődésével párhuzamosan hódított egyre nagyobb teret magának a bárminemű tartalmat, mondanivalót és mélységet nélkülöző, pusztán a vizualitásra építkező, általában 3D-ben domborító, habkönnyű kikapcsolódást biztosító „látványfilm”, mely már-már külön műfajjá nőtte ki magát az utóbbi időkben. Ezen belül is virágkorukat élik manapság a klasszikus népmesék dark-fantasybe torzított látványos-hangos mutációi, aminek következtében nem kerülte el Hollywood figyelmét Az égig érő paszuly története sem.

Ködbe vesző emlékeim mégsem bizonyultak oly homályosnak és távolinak, mint azt hittem én a Vörös Sárkány újranézése előtt. Ugyanis az egy évvel később készült folytatás (amely voltaképp előzmény) még mindig csak egy gyenge másolat, egy újrafeldolgozás, kvázi Bárányok hallgatnak remake, amely próbálja megidézni az eredeti művet, de a nagy erőlködések közepette néhány kiemelkedő pillanattól eltekintve inkább csak megizzad.

Ken Loach filmje kezdetben valóban megidézi a legkeményebb brit mozikat, ahol a fiatal potenciális bűnözők melegítőben flangálnak Anglia utcáin és a káromkodásaik kötőszóként funkcionálnak. Soha nem volt tisztességes munkájuk és a jövőképük alapján ez valószínűleg így is marad. Miután ez a nyers expozíció megtette hatását, éles váltással a film átcsap valami jóval könnyedebb, fogyaszthatóbb és szeretetre méltó komédiába.

David O. Russel hatodik egész estés rendezése kapcsán leginkább annak örülhetünk, hogy a díjait egyre hitványabbul kezelő és osztogató akadémia (más néven Stallone egykori humorbonbonja, az Oscar) végre egy olyan alkotást bombázott több, mint fél tucat jelöléssel, amely a megszokott kategóriákon (gay-movie, zsidó-szenvedés, nyomorból felemelkedő ember) majdhogynem teljesen kívül esik. Russell filmje ugyanis javarészt vígjáték, amely csak érintőlegesen súrolja a drámát, hogy többnyire egy vidám, romantikus dramedy-t faragjon belőle addig, míg a stáblistához nem ér. Ez önmagában elismerésre méltó tett. A bibi az, hogy a film csak egy jóindulattal erős középszernek nevezhető limonádé, amely elegendő ahhoz, hogy néhány mosolyt csaljon a néző arcára, de édeskevés hozzá, hogy a másnap elfogyasztott reggeli pirítós közben bárminemű emlék is felvillanjon belőle. Vagyis izé, amikor kivittem a szemetet, eszembe jutott, hogy Bradley Cooperen végig egy szemeteszsák van.