Vincenzo Natalinak a Kocka óta mintha nem akarnának összejönni a dolgok. Pedig megvan a tehetsége, a képessége arra, hogy az általa dirigált filmeket olyan atmoszférával, saját, belső hangulattal bélelje ki, amely egyediséggel ruházza fel azokat. Pláne, ha valami hátborzongató, furcsa és beteges dologról van szó, akkor Vincenzo a megfelelő szakember a munkára. De mégis, valahogy a zsáner erőltetett toposzai idővel zsákutcába juttatják a rendezőt, pedig kezdetben minden adott a sikerhez. De sem a 2009-es Splice, sem utóbbi, 2013-es munkája a Haunter nem hozta azt a szinte amit elvárnánk tőle.

Figyelembe véve azt a tényt, hogy Hollywoodban évek óta képtelenek kiizzadni egy önálló, megfilmesítésre érdemes gondolatot nem túl meglepő, hogy a Last Vegas eleinte nagyon úgy nézett ki, mintha a Másnaposok öregkori verzióját akarnák megcsinálni. És ne is nagyon rugaszkodjunk el ettől a tézistől, hiszen voltaképpen majdnem teljesen ez történt. Az egyetlen meglepetés, hogy jól sikerült.

Sötét ruhás, csuklyás fickó lovagol be barna lován a legalább fél méteres hóban miközben nyugtalanító, ugyanakkor lírai Morricone dallam muzsikál jöttére. Az már afféle zsánerhagyomány, hogy a lesben rá váró fél tucatnyi fejvadász vérével festi be a havat pontosan annyi idő alatt, amíg kettőt van időd pislogni. Corbucci kegyetlen jól értett, ahhoz, hogyan kell néhány perc leforgása alatt olyan betonbiztos atmoszférát teremteni, amiből a film végéig biztos ki nem szállsz - jó esetben.

Nem tudom, hogy Steve McQueen választotta-e a témát, vagy az őt, de őszintén szólva örülök neki. Mert gondoljunk csak bele mi lett volna, ha teszem azt szegény megvénült, szentimentálissá vált Spielberg bácsi kaparintja meg a feldolgozandó igaz történetet. Az biztos, hogy minden második jelenetben a gyapotföldek vagy a lenyugvó nap sugaraiban, vagy könnyzáporban úsztak volna nyakig elmerülve a giccsben. Nem, ehhez a kissé agyonrágott témához egy olyan vizualitás kellett, melyet McQueen az utóbbi időben hozott magával a filmiparba. Dokumentarista és nyers. Más kérdés, hogy igazán újat ő sem tudott hozzátenni a zsánerhez, és hiábavaló a próbálkozás, mert ez a film akkor is Oscarra hajt, ha nem akar.

Egyáltalán nem indokolatlan az az ambivalencia, amely fellép mikor a néző a stáblistánál konstatálja, hogy látott egy egész jó ötlettel, korrektül kivitelezett gengsztervígjátékot, majd megtudja, hogy Luc Besson rendezte (és részben írta). Ugyanis nem tudom eldönteni, hogy haragudjak rá, amiért megint csak egy élvezhető közepesig vitte a szintet vagy dicsérjem meg, mert ezúttal nem egy kurva bérgyilkos áll a középpontban. A Vérmesék ugyanis közepes film egy-két tagadhatatlanul remek pillanattal. Akár Besson karrierje.

Azzal, hogy Matthew Vaughn kiadta a kezéből a projekt dirigálásának jogát, Mark Millar baromi sikeressé vált képregényének filmvásznon való folytatásának a minősége kétségessé vált. Ennek  a ténynek pedig bizony volt létjogosultsága, mert a második részből hiányzik mindaz a kúlság, lazaság, humor és kínmentes önirónia, ami olyan zseniálissá avanzsálta az első részt. Igen: a Kick-Ass baszott jó műfaji bravúr volt 2010-ben.

Hölgyeim és uraim, kérem, foglalják el helyeiket! A most következő műsorszámot Sam Raimi prezentálja:
(indulhat a függöny!)
Az 1900-as évek hajnalán járunk. Egy szebb napokat is látott vándorcirkusz épp a maroknyi érdeklődő zsebeiből igyekszik néhány petákot kicsalogatni. Köztük van Óz is, a  hatalmas varázsló.
Nem, ez így nem igaz.

Óz ugyanis egyáltalán nem hatalmas varázsló, sokkal inkább egy önző, haszonleső, szélhámos nőcsábász, aki olcsó bűvésztrükkökkel és a „nagymamája zenedobozával” csajozik, miközben sikerről, gazdagságról és nagyságról álmodozva észre sem veszi, milyen kimagasló tehetséggel taszít el magától szerelmet, barátot, kollégát s mindent, ami fontos. Még az életét is majdnem eldobja egy futókaland miatt, ám a sors ad neki még egy esélyt, hogy bebizonyíthassa, nem is olyan rossz ember ő, és a tomboló hurrikán gyomrába keveredő hőlégballonját egy ismeretlen világba repíti.
Hölgyeim és uraim, készen állnak egy varázslatos utazásra? Akkor tessenek jó erősen kapaszkodni, mert rázós utunk lesz!

Van egyfajta aranyos báj abban, amikor a b-filmekben csak úgy ropognak, a karakterek szájából azok a híres-nevezetes klisémondatok melyekre filmeket lehet alapozni.  („Minden rendben lesz”, „meg fogjuk találni”, „ne tedd, túl késő” – és társai.) Hiszen ezek a dialógusok szükségesek ahhoz, hogy kiékeljék azokat a lyukakat, amelyek ott tátongnak a menekülés, a csákánnyal való vérontás, a fejlövés és a cgi-vel prezentált látványosságok képkockái között. Amolyan időkitöltők, amelyek azt hivatottak előidézni, hogy az ember mégiscsak egy filmet néz. Aranyos párbeszédek.

Persze ettől a lényeg nem változik: mindenki arra kíváncsi, hogy mitől lett egy óriási jégtömb a Föld helyén, a poszt-apokaliptikus pusztulás vizuális gyönyörűségeire, illetve a lecsiszolt fogú, embertelen, kannibállá korcsosult népség őrjöngésének visszaverésére, leigázására. Ja, igen, bocs, ez már a The Colony cselekménye.

Animált zöldségben kevés a vitamin

Hé, te ott! Igen, hozzád beszélek, te könnyen befolyásolható korban rügyező kis lurkó, kinek romlatlan gyermeki lelke még fogékony a szépre és a jóra. Jól figyelj, mert nagyon fontos dolgot szeretnék kérni tőled! Szeresd, csodáld, tiszteld és óvd a természetet, hisz’ a magasra nyúló fák, a zöldellő bokrok és a színpompás virágok rengetege olyan csodákat rejt, amikről fogalmad sincs. Márpedig ahhoz, hogy észrevedd ezeket az aprónak tűnő, ám annál jelentőségteljesebb csodákat, csak egy egészen egyszerű dolgot kell tenned.
Nyisd
ki
a
kurva
szemeidet.
És ha már kinyitottad, tegyél elé egy 3D szemüveget is, hogy megnyílhassanak előtted a természet értékeinek varázslatos dimenziói.

Akárki akármit mond, a maszkulin, klasszikus értelemben vett akciófilm utolsó zászlóvivője manapság a britek borostás, kopaszodó portékája, Jason Statham. Arról már nem ő tehet, hogy az évenkénti aktuális mozijaiban milyen minőségű forgatókönyvet tolnak a segge alá (meg arról sem, hogy Guy Ritchie időközben megfeledkezett legjobb színészéről). A lényeg, hogy mindig magabiztosan, elvektől határozottan hozza a meghasonlott, ütő-rúgó-lövő-gyilkoló, gyakran bosszúittas férfi karakterét. Most sincs ez másképp.