A hősiességre, vágtára született ló első nagy feladata, hogy felszántsa a földet, ahová újdonsült gazdájának édesapja vitte, miután háromszor annyit licitált rá, mint amennyit ér. A Joey-nak keresztelt patás köszönőviszonyban sincs az igás lovakkal, de ha nem tudja vele a fiatal fiú megmunkálni a földet, akkor elveszik tőle és családjától az otthonukat. Az egész filmre jellemző jelenet: Joey és Albert kínkeservesen küzdenek, hogy szántsanak miközben a nép úgy áramlik a kerítés köré, mintha legalább három szűzlány villantgatná bájait egy mező közepén a XX. század elején - elkalandoztam, az egy másik film lenne -, és a földesúr személyesen szeretné látni, ahogyan elvesztik mindenüket. A ló majdhogynem összecsuklik, az eső drámaian elered, amikor a fiú és lova együttes erővel a szakadó esőcseppek közt felszántják a termőföldet. Ez az émelyítő giccstorta első szelete, mely még kevésbé agyoncukrozott, mint a későbbiekben tálcán átnyújtott jelenetek, amelyektől hemzseg a film.

A (nem túl távoli?) jövőben már nem a pénz mozgatja a világot, hanem az idő. Ez az egyetlen fizetőeszköz, és ez az, ami meghatározza, hogy mennyit ér egy élet. Vannak időmilliomosok, akik több ezer évig élhetnek, míg sokan még abban sem lehetnek biztosak, hogy a másnapot megérik. Ez utóbbiak táborát erősíti Will Salas (Justin Timberlake) is, aki miután egy éjszaka megmenti egy időmilliomos életét, reggel arra ébred, hogy alig néhány órás élettartama kibővült egy évszázaddal. Nem is húzza az időt, rögtön beleveti magát a gazdagok kényelmes életébe, ám hamarosan rászáll az időrendészet, ezért menekülnie kell. Megszökik egy befolyásos ember lányával, Sylviával (Amanda Seyfried), és együtt próbálnak meg kiutat találni ebből a lehetetlen helyzetből, miközben már nem csak a törvény emberei, hanem az alvilág küldöttei, az ún. percvadászok is a nyomukban járnak.

Péntek 13 (1980):

Slasher-őskövület. Sean S. Cunningham tökig felhúzva a hózentrógeres farmerét úgy gondolhatta, hogy ő most nagyon-nagyon odacsap a kaszabolós zsánernek. Neki is indult, egy kis erdei táborba száműzött pár fiatalt, akik imádnak dugni, inni, és szívni - szerintem nincs olyan slasher, amiből bármelyik elem is hiányozna. Ráadásul az akkoriban még pelyhedző bajszú Kevin Bacon volt az egyik mellékszereplője - bár ez akkor légyszarnyit sem jelentett még. Szóval ha úgy tetszik megágyazott a Jason-szériának egy kemény, kényelmetlen és teleszart ággyal.

Egy hegyekkel körülvett, erdő borította, vízesésekkel és tavakkal tarkított vadregényes táj tökéletes helyszínéül szolgál a város zajától a természet megnyugtató csendjére, és az aktív pihenésre vágyó turistáknak egyaránt, de legalább ilyen tökéletes vadászterületet biztosít az őrült sorozatgyilkosoknak is. Jelen esetben egy vallási fanatizmustól elvakult, tébolyult család ejt foglyul fiatal párokat, arra kényszerítve őket, hogy gyereket nemzzenek nekik, és amennyiben nem teljesítik a követelésüket, úgy különféle kínzásoknak vetik alá őket.

Rövid leszek: ez a plakáton felvonultatott sztárparádé ellenére is baromi unalmas volt. Nagyon nem is érdemes ezt tovább ragozni, mert ez a mondat mindent elmond a filmről, amit tudni érdemes, de azért egy baktériumnyit mélyedjünk bele jobban, hátha valaki mégiscsak kedvet kap hozzá – bár ha rajtam múlik, nem sok ilyen lesz.

Harry Potter és a Halál ereklyéi I. rész / Harry Potter and the Deathly Hallows: Part 1 (2010)

Megvan az talán már tíz éve is, mikor én utoljára Harry Potter – könyvet olvastam, méghozzá a negyedik kötetet, ami után elhatároztam, hogy innen már csak film formájában óhajtom nyomon követni kedvenc rövidlátó varázslótanoncom kalandos életét. Hogy ez mennyire volt jó döntés, abban nem vagyok biztos, de így legalább elfogultságok nélkül tudom kezelni az egyes részeket. A franchise kettészelt befejezésének első darabjától sem tudtam, hogy mire lehet számítani, mindössze abban a hitben ültem neki, hogy a pocsék Félvér hercegnél csak jobb lehet. Persze, nem lett az.

Vártam ezt a filmet, pedig életem során összesen egy régi Pókember-crossoverben találkoztam a Thor névvel, és abból se nagyon jöttem rá, ki az, pedig érdekesnek tűnt a fickó a kis (nagy) kalapácsával. Na mindegy, ezzel mindössze arra akarok kilyukadni, hogy akit esetleg az érdekelne, mennyire lett hű a film a képregényhez képest, az nem biztos, hogy a legjobb ajtón kopogtat.

Sajnos már az elején kénytelen vagyok kijelenteni, hogy ebben a filmben nem csak a tanár rossz, hanem szinte minden más is, de a legrosszabb talán az benne, hogy egyáltalán nem vicces. Mentségére szóljon, legalább néhány helyen igyekszik elszakadni a hasonló vígjátékok lerágott kliséitől, bár igazság szerint ettől se jobb lesz, hanem csak furcsább.

Mikor az első hírmorzsák szárnya kaptak a The Warddal kapcsolatban, horrorrajongók millióinak szemében csillant fel a remény sugara, hogy John Carpenter a sokévnyi hallgatás után végre újra egy szórakoztató filmmel állhat a közönség elé. Nos, talán túl nagyok voltak az elvárások…

A helyszín a Chamberlain Pszichiátriai intézet, ahol már az első éjszaka különös dolgokra lesz figyelmes Kristen (Amber Heard), a legújabb páciens. Elég merész dolog, és nem is túl kifizetődő egy diliházban azt állítani, hogy szellemek járnak a folyosókon, az orvos ugyanis időnként sokkterápiával honorálja az efféle kijelentéseket. Amikor azonban az intézetben lakó lányok nyomtalanul tünedezni kezdenek, Kristen elhatározza, hogy megszökik – bármi áron. A kérdés azonban végig ott lappang a háttérben: vajon ő őrült meg, vagy az épületet tényleg megszállta a gonosz?

Ha végigtekintek D.J. Caruso munkásságán egyáltalán nincs bennem olyan érzés, hogy ő egy csapnivaló direktor volna, inkább az jellemző rá, hogy korrekt iparosmunkákat kovácsol a kis műhelyében, főleg a thriller műfaján belül maradva. Az Igazság helyett-et már-már kultfilmként is felemlegethetnénk, de bevallom derekasan, hogy nekem a nem túl régi Disturbia című feszültséghajhász - néha már-már tinifilmbe áthajló - mozija is eltalálta az ízlésemet és teljességgel működött. Éppen emiatt állok most kérdőjellel a homlokomon értetlenül, eme akció-scifinek megbélyegzett izé előtt, amiből D.J. Caruso kihozta a minimumot. Az I am number four egy abszolút működő filmmé válhatott volna, ha nem megy át súlytalan, nyáltól csöpögő lábszagú tinédzsermasszába, és ha a Heroes példáján okulva, kellő mennyiségű rohanással egybekötött akciójelenettel szolgál a PG-13-as közönségének.