Nem sok jót vártam ettől a filmtől, de bíztam benne, hogy Jack Black képes lesz feldobni pár ütős poénnal, és hát… próbálkozik-próbálkozik, mint anno Tordas a VV4-ben, csak sajnos az eredmény itt is ugyanaz a pofáraesés, így maximum kínunkban nevetünk.

Ami a forgatókönyvet illeti, az eredeti, Jonathan Swift-regény első két része alapján íródott, ám a készítők tényleg csak az alapokkal dolgoztak, és minden mást – mint például a mondanivalót -, kihúztak a listáról, de semmi vész, kapunk helyette nem is egy, hanem mindjárt két romantikus szálat, ill. egy óriásrobotot.

Két dolog derül ki A rítusból: az ördögűző-filmeket még Anthony Hopkins pszichopata feje sem tudja ijesztővé tenni; és Rutger Hauer viccesen beszél magyarul.

Reménykedtem benne, hogy kap valami vérfrissítést a téma, hiszen valljuk be, nem túl változatos alkotásokat szült eddig; tulajdonképpen az összes ilyen film ugyanarra a sémára épül, ötlettelen és még kínosan gagyi is. Nekem már a klasszikus Ördögűzőtől fogva neccesnek tűnt, ahogy az ágyhoz kötözött, izgő-mozgó, sátáni kacajú megszállott és a falra hányt borsó között egy Bibliával a kezében kántál a pap, kiduzzadt erekkel a homlokán. Most őszintén: mikor lehetett ezt komolyan venni?

A kilencedik légió története már a könyökünkön jön ki; ezerféleképpen mesélték el, dolgozták fel, gondolták újra, ezért most nem is nagyon fárasztanak minket ezzel, helyette inkább kapunk egy akciódúsnak és kalandosnak tűnő, ám legbelül teljesen üres folytatást.

Az esetleges viták elkerülése végett rögtön az elején le kell szögeznem valamit: nem arról van szó, hogy szar film a Fekete hattyú, hanem inkább nagyon finoman úgy fogalmazok, hogy nekem nem jött át. Ez valamilyen szinten azért várható volt, hiszen már Darren Aronofsky előző munkája, a Pankrátor se fogott meg igazán – sőt, egyenesen utáltam. Nem véletlenül hoztam ám fel az öreg bunyóst, mert - ha valaki esetleg nem tudná -, kezdetben egy projektnek indult a két film, de végül mégis teljesen különálló alkotásokként láttak napvilágot.

Míg a Pankrátorban egy kiöregedett sztárt láthattunk, a Fekete hattyúban egy feltörekvő reménységet ismerhetünk meg, aki az egyik legtehetségesebb balett-táncosként megkapja a Hattyúkirálynő szerepét, amiről a legtöbben csak álmodnak, és ez bizony óriási stresszel jár. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy Ninának egy olyan arcát is meg kell mutatnia a fellépésen, amit még ő maga sem ismer igazán, és a társaival, ill. a koreográfussal való kapcsolatában beálló változások olyan érzéseket váltanak ki belőle, melyeknek nem tud parancsolni.

A norvég filmesek 2009-ben átlagon felüli kreativitásról, valamint rendkívül jó humorérzékről tettek tanúbizonyságot a Náci Zombik című agyatlan mészárlás keretein belül. Éppen ezért minden okom megvolt azt feltételezni, hogy majd az általam nem túlságosan kedvelt kézikamerás horrorfilmekkel is tudnak kezdeni valamit, amitől végre egy szórakoztató alkotás is készülne a stílusban. Ötletük pedig volt is hozzá, csak sajnos a megvalósítás csúszott el egy egész fürtnyi banánhéjon.

A Trolljegeren egy olyan háromfős amatőr forgatócsoport néhány napjába nyújt betekintést, akik kezdetben egy medvéket sunyiban legyilkoló, illegális orvvadászt szeretnének lencsevégre kapni. Rövidesen azonban kiderül, hogy alaposan félreismerték riportalanyukat, ugyanis a szakállas, mogorva úriember valami egészen másra vadászik. A srácok szeme rögtön felcsillan, a területükről elkolbászoló trollok likvidálására szakosodott Hans pedig megengedi nekik, hogy vele tartsanak, és még segít is filmjük elkészítésében.

Valentin-nap alkalmából mára egy olyan film bemutatását terveztem, amit nyugodt szívvel ajánlhatok minden romantikus lelkületű moziba járónak – és ahogy az lenni szokott, megint kifogtam egyet az önmagukat lejárató, erőltetett kliséhalmazok közül.

Natalie Portman és Ashton Kutcher neve elég meggyőzően cseng ahhoz, hogy kólát és popcornt ragadva beüljünk párunkkal a moziba, és egy könnyed, szórakoztató másfél órát töltsünk el ott. Míg előbbitől a romantikus szálat és egy erősebb alakítást várna az ember, addig utóbbitól a lazaságot és a humoros jeleneteket szoktuk meg. A Csak szexre kellesz azonban se nem romantikus, se nem humoros. Legalábbis annyira nem, hogy ne unjuk szét az agyunkat, miközben a film sorra veszi a stílus összes létező sablonját, minden lehetőséget gondosan kikerülve, ami egy kicsit is jobbá tehetné.

A szerintem meglehetősen túlértékelt Másnaposok rendezője, Todd Phillips nem evezett ismeretlen vizekre, és (megint) levezényelt egy cseppet sem vicces vígjátékot, ezúttal Robert Downey Jr. és Zach Galifianakis főszereplésével.

A film két férfi és egy kutya zökkenőmentesnek jóindulattal sem nevezhető utazásáról szól. Az események kiváltó oka pedig nem más, mint egy aprócska félreértés, aminek következményeképpen kitiltják az összes reptérről Petert és Ethant, akik ezért kénytelenek együtt elkocsikázni Los Angelesig, ahol Peter felesége hamarosan szülni fog. Az egyetlen probléma csak az, hogy Ethan nem egy hétköznapi útitárs, és akarva-akaratlanul is egyfolytában keresztbe tesz Peternek.

Megint kifogtam egy áldokumentarista sci-fit, juhú. Mielőtt valaki a cím láttán kombinálni kezdene, elárulom, hogy ennek a filmnek semmi köze nincs a Harmadik típusú találkozásokhoz - nem folytatás, de még csak nem is paródia.

Egy pszichológusnő áll a sztori középpontjában, akinek páciensei fura dolgokat tapasztalnak, és ezek a fura dolgok minden embernél kísértetiesen hasonlítanak egymásra. Rövidesen olyan gyilkosságok és emberrablások történnek, amikre nincs magyarázat, kivéve persze, hogy „az ufók voltak”.

Rögtön az elején Milla Jovovich komoly arccal belemondja a kamerába, hogy igaz történetet dolgoz fel a film, méghozzá úgy, hogy bevágják az eredeti rendőrségi felvételeket, a többit pedig ők rekonstruálják. Ez amúgy egy nagyon jó ötlet, a District 9 hasonló próbálkozásánál sokkal hitelesebbnek tűnik tőle a mozi. Vannak itt is interjúk, meg minimális kézikamerázás, de nem zavaróak a váltások köztük.

Be kell vallanom, nagyon régen szenvedtem ennyire filmnézés közben. Komolyan, akit ez leköt, az vagy nagyon unatkozhat, vagy már hónapok óta nem látott mozgóképet. Háromszor kellett nekifutnom, mire elértem a végére, pedig nem rossz amúgy a Monsters, csak borzasztó unalmas.

Ez meg hogy lehet? Mármint hogy lehet a film egyszerre jó és unalmas? Mielőtt erre rátérnék, hadd ejtsek pár szót a történetről: A két főszereplő, Samantha és Andrew el akar jutni A-ból B-be úgy, hogy a két pont közötti szakaszon hemzsegnek a földönkívüli lények, amik mellesleg nem igazán kedvelik az embereket. És pont. Ez még nem is lenne egy rossz ötlet, hiszen ki lehetett volna hozni ebből egy feszült, szörnyek elől menekülős sci-fit, de Gareth Edwards író-rendezőnek egész más tervei voltak.

A manapság készülő horrorfilmek többsége vagy remake, vagy egy innen-onnan összelopkodott tucatfilm. Az Unborn ez utóbbi kategóriába tartozik, és abból se a jobbik fajtába. David S. Goyer rendező/forgatókönyvíró számos régi klasszikus és pár újabb, kevésbé ismert műből emel át különböző elemeket: az ijesztő kisfiút láthattuk az Ómenben, a nyakatekert torzszülöttek az ázsiai agyszüleményekre jellemzők (pl.: Mezsgye) és a gonosz szellem által megszállt csaj pedig leginkább az Ördögűzőből lehet ismerős. És persze ott van a hősünket önzetlenül segítő babonás barátnő meg a mindent tudó idős hölgy sablonja is.

Ne szaladjunk ennyire előre, inkább lássuk a történetet nagyvonalakban: Casey-t szörnyű rémálmok és látomások gyötrik. Mikor a hallucinációi kezdenek egyre élethűbbé válni, nyomozásba kezd, s rájön, hogy édesanyja szörnyű titkot vitt a sírba. Miközben kérdéseire keresi a választ, egy két világ közt rekedt kísértet is felbukkan, aki a lányra pályázik, és célja elérésének érdekében bármire képes. Casey-nek csak néhány segítőtársa akad, hogy megakadályozzák a gonosz megszületését.