Johnnie To filmje túl profi. Rideg és számító, mégis ez a legpozitívabb tulajdonsága. Minden jelenetéből bűzölög egyfajta zavarba ejtő hitelesség. Nincsenek benne illúziók: Én zsaru vagyok, te kábítószer-kereskedő. Te így is úgy is megdöglesz, s ha nem vigyázok én is. Ez egy ilyen szakma, ez egy ilyen világ.
Mr. Nishi (Takeshi Kitano) nem a szavak embere. Előbb szúr evőpálcikát a szemgödrödbe, mint hogy kérdezzen vagy akár csak egy elharapott választ is odabökjön a kérdésre. Ha a sorsnak van az a bizonyos sokat emlegetett keze, akkor az úgy elverte ezt az egykor kiváló zsaruként tevékenykedő fickót, hogy már szavak sem maradtak benne. Csak erőszak, brutalitás, hatékonyság - a többit kitépte az élet. Miután az alig néhány éves kislánya meghal, a feleségéről kiderül, hogy menthetetlenül haldoklik, egykori kollégája és legjobb barátja pedig távollétében kap golyót egy gengsztertől, akit közösen kellett volna megfigyelniük, aminek következményeként lebénul.
A Goldmoon névre keresztelt vállalat Korea legnagyobb bűnszövetkezete. Elnökét egy nap váratlanul autóbaleset éri, így azonnal felmerül az utódlás kérdése. A lehetséges örökösök pióca módra érkeznek a temetésre: Jeong (Jeong-min Hwang) a shanghaji főnök egy bolond, ripacs mókamester, Lee (Lee Jeong-jae) a vércinikus, brutális trónkövetelő, a harmadik jogosult pedig egy kiégett, hatalmából jócskán vesztett, pusztán névleges jelölt, semmi több. Előbbi kettő vérre menő, ádáz harcot folytat a trónért, miközben egy beépített ügynök, s rajta keresztül annak felettese, Kang hadnagy (Min-sik Choi, az Oldboy legendás főszereplője) mozgatja a háttérből alattomos módon, de elszánt céljaival a szálakat.
Hoon-jung Park (az I Saw the Devil forgatókönyvírója) második rendezése egy szövevényes, groteszk, vérzuhatagos hatalmi játszma. Az előny pedig örök változóként pattan egyik kulcsfiguráról a másikra.
Amikor a halott menyasszony csonkolt fejére ráakadnak a vízben, majd a fokozódó, gyönyörűen tragikus zenére odagurul a vőlegény elé - ez az a pont, ahol Kim Jee-woon filmje explicit közelségbe kerül a nézővel. A bosszúmotívum egyértelmű kiindulópontja, amelyben az emocionális tartalom összekeveredik a pulzáló haraggal és a gyűlölettel. Bármennyire professzionális, amit a hátralévő, bőséges játékidőben a film nyújtani bír, ezt a pillanatot újra elérni képtelen.
Kapcsolatom az ázsiai filmmel igencsak viharvert (évek óta nem beszélünk), aminek többek közt különböző személyes okai vannak. A Két nővér hosszú idő óta az első olyan produkció, amely méltán és ambícióval telve sarkall eztán arra, hogy többet foglalkozzak az ázsiai filmművészet gyöngyszemeivel. Azon belül is a horrorral, hiszen azt az elvitathatatlan tényt, hogy a japán, koreai és egyéb ázsiai területen foganó rémtörténetek, rémdrámák híresek kreativitásukról, mélyre nyúló morbidságukról és persze utánozhatatlan félelemfaktorukról kár lenne tagadni.
Új rovatot indítunk, amelyben a pusztakezes bunyó dominál majd, szóval lesznek itt hatalmas gyomrosok, süvítő pofonok, Dzsetlítől-DzsekiCsenig kung-fu, de még az sem kizárt, hogy egy-egy régi klasszikus Van Damme-film is beköszön majd. Elsőnek azonban Bruce Lee legendás filmjein bandukolunk végig, mert muszáj beszámolni arról, hogy milyen amikor a nuncsaku és a sikítás nagymestere hagy lila nyomokat a vágott szemű statisztákon - rovatcím még nincs, majd lesz. Talán.
Bruce Lee voltaképp a második percben kiverné a vágott szemű tuskók fogait, ha nem lógna a nyakában egy két pengős bucsunyaklánc, amely azt szimbolizálja, hogy tartózkodjon az erőszaktól. De végtére is ez egy kicseszett kungfu-film. Úgyhogy sokat nem lazsál a mester.
Az általam amolyan félistenként tisztelt Oshii Mamoru rendező urat remélem, már senkinek nem kell bemutatnom, de a teljesség kedvéért elmondom, hogy a világhírű Ghost in the Shell anime alkotójáról van szó, aki már az élőszereplős filmek terén is bizonyított, többek közt a 2001-es Avalon – Virtuális csapda című művével. A szakterületétől, vagyis a futurisztikus-fightolós témától szerencsére az Assault Girlsben sem távolodott el, amire mellesleg teljesen véletlenül bukkantam rá, mialatt céltalanul böngészgettem, és igencsak nagyot néztem, amikor az első percekben tudatosult bennem, hogy hoppá, én most egy Oshii-filmet nézek, és a képernyő túloldalán elterülő táj a továbbfejlesztett Avalon egyik helyszíne.
A cím egy tipikus, Jackie Chantől megszokott kungfu-filmet sejtet, és ezt a borító sem cáfolja meg, de aki hagyja magát rászedni, azt könnyen csalódás érheti – hogy negatív, avagy pozitív csalódás, az azonban már egészen más kérdés. Az ugyanis már az első percekben világosan kiderül, hogy nem egy jól bejáratott akciókomédia zajlik szemeink előtt, hanem egy komoly történettel, jellemekkel és mondanivalóval rendelkező dráma.
Megtörve az ázsiai filmek iránt tanúsított un-szimpátiámat rávetettem magam Bruce Lee mentorának történetére, hiszen a kung-fu filmek gyerekkorom meghatározó csapásvonalai voltak, ráadásul Bruce Lee rendrakásait kétpofára zabáltam. A kung-fu film, mint zsáner, nem állt tőlem messze fiatalként, de főleg Jackie Chan és Jet Li munkássága volt az, amit kifejezetten kedveltem, és persze az all-time nindzsafilmek azok, amelyek kitörölhetetlen képkockákat égettek a memóriám apró pórusaiba.
Jackie Chan nem sokat lazsált az elmúlt évtizedekben, és az sem zavarta különösebben, hogy majd’ minden csontját eltörte a forgatások során. A kínai színész/rendező/író/harcművész (és még ki tudja micsoda) a mai napig szinte futószalagon gyártja a filmeket, A katona már a 99. a sorban.
A forgatókönyvet maga Chan írta még jó 20 évvel ezelőtt, ám csak most nyílt rá lehetősége, hogy összehozza ezt a jelmezes produkciót, mely a Kína egyesítése előtti háborús időkben játszódik. A vej és a liang hadsereg egy olyan eldurvult csatája után járunk, aminek minkét oldalon mindössze egyetlen túlélője akad: egy liang katona (Jackie Chan), valamint egy vej tábornok (Wang Lee-Hom). A katona foglyul ejti a sérült tábornokot, és elhatározza, hogy hadizsákmányként egészen hazáig cipeli túszát, hogy majd a jutalmul kapott 5 hold földjén boldogan élhessen, míg meg nem hal. Az út azonban korántsem bizonyul zökkenőmentesnek; nem elég, hogy egy hataloméhes vej sereg vadászik rájuk, még a helyi nomád néppel is meggyűlik a bajuk.
