Megtörve az ázsiai filmek iránt tanúsított un-szimpátiámat rávetettem magam Bruce Lee mentorának történetére, hiszen a kung-fu filmek gyerekkorom meghatározó csapásvonalai voltak, ráadásul Bruce Lee rendrakásait kétpofára zabáltam. A kung-fu film, mint zsáner, nem állt tőlem messze fiatalként, de főleg Jackie Chan és Jet Li munkássága volt az, amit kifejezetten kedveltem, és persze az all-time nindzsafilmek azok, amelyek kitörölhetetlen képkockákat égettek a memóriám apró pórusaiba.

A Ip Man nem árul zsákbamacskát, rögtön az elején pofonszórásba kezd, bemutatja nekünk, hogy a címszereplő valóban akkora király volt a wing chun névre keresztelt harcművészetben, mint ahogy azt állítják az okosok. Természetesen a mesterek sosem élnek vissza tudásukkal, kizárólag különleges okokból támadnak, mindig igyekeznek bölcsek maradni és sosem riadnak vissza némi alapos leckéztetéstől. Elkezdődik egy bizonyos küzdelemsorozat a Ip Man-ben, ami talán a film leghangulatosabb pontját képviseli, amikor beállít egy banda Foushanba (a történet helyszíne) és vezérük az összes dojo vezetőjét kihívja. Persze mindegyikükből maradéktalanul kiveri a szart, vérükkel átitatja a földet, majd felháborodva igyekszik a legjobb küzdő házához, akivel még nem állt ki. Ip Man miután saját otthonában véresre veri egy tollpálcával az elbizakodott parasztot, elegánsan kitessékeli a nézősereget és visszanyeri a dojo vezetőinek becsületét. Ezzel bebiztosítja a minőségi kung-fu film minden alapját. Innentől lép egy komolyabb téma ösvényére, a háború hatásai, a politikai nézetek, az éhezés és a szegénység a szürkés szűrő felhelyezésével válik teljessé.

A Ip Man drámája a minőségien megkoreografált kung-fu jelenetek hiányában bizony küszködne a hitelesség nyomatékosításával, ezek összeolvasztásával azonban kellően intenzív és érdekes képes maradni. A forgatókönyv ettől még mellőzi a fordulatokat és előszeretettel villogtatja kliséit, de a látványos akciójelenetek melyek fél kézzel a földön, fél kézzel pedig a föld felett repkednek biztosítják a megfelelő atmoszférát, melyet végig fent tud tartani. Ezzel a Ip Man kielégíti azt, amire született - számomra legalábbis maximálisan - mindezt egy megfelelő környezetben teszi, bár néha többnek akar látszani, mint ami, ez a minimális negatívum azonban nem von le jelentősen az értékéből.

Donnie Yen-t eddigi munkássága alapján többen ismerhetik - én nem tartozom közéjük - a tenyérbemászó arckifejezése ellenére, szinte hibátlanul adja át a karaktert és megkedvelteti magát a nézővel. A hősködő mestert (a fent említett küzdelemsorozatban) alakító színész még egész ügyesen és hitelesen hozta a karakterét. Alapvetően egyáltalán nem kedvelem az ázsiai színészeket - a megjegyezhetetlen nevükre már nem is térnék ki - nálam sokszor ezért buknak el sorra az itt születő filmremekek. Ettől függetlenül elismerem a filmiparukat, hiszen gyakran állnak elő pazar ötletekkel, amelyekben friss és kreatív ötletek jellemzően fel-fel ütik fejüket. Ennek ellenére sem tud igazán vonzani az ázsiai filmkultúra, viszont a Ip Man minősége felől semmi kétségem sincsen.

A befejezés ugyan egyértelmű és még csak fel sem merül semmiféle megkérdőjelezhetőség a küzdelem kimenete felől - Ip Man egyszerűen lealázza a főgonosz japán ezredest - mégis kitűnő ritmusban tesz pontot az első rész végére. A köszönésképp bevágott fényképek pedig remekül vetítik előre a második részt, ugyanakkor ha az nem készült volna el, akkor is megállná a helyét ez a lezárás. A Ip Man komolyabb hangvételű kung-fu film, mely ráadásul a földhöz ragadtabb fajtából való és egy kiváló mesterről szól. 7/10.