A könyv, amiben halálra kínoznak egy 14 éves lányt.

Sokkal többet nem is érdemes tudni róla, mert ezen mondat alapján mindenki könnyedén le tudja szűrni, hogy neki való-e vagy sem. Előre szólok, egy nagyon nehezen emészthető darabról van szó, ami nemcsak a gyomrodat fekszi meg, hanem szépen lassan rátelepszik a lelkedre is, és egyre nagyobb erővel taszít lejjebb és lejjebb, olyan mélységekbe, ahonnan nem fogsz egyhamar kijutni.

Jack Ketchum, a kortárs irodalom egyik legkiválóbb horror-szerzője visszarepít minket az időben, egészen az ’50-es évekig. New Jersey egyik külvárosi részében járunk, ahol épphogy kezdetét vette a nyári szünet. Ketchum nagyon kellemes atmoszférát teremt - annyi élettel tölti meg a lapokat, hogy mi is érezzük a langyos szellő simogatását és a frissen vágott fű illatát, miközben a rádióban Elvis dalol – mi is ott vagyunk abban a kis zsákutcában, ami boldog családoknak ad otthont; ami annyira biztonságos, hogy nem zárják az ajtókat; ami tökéletes hely a gyerekek felnevelésére. És ami nemsokára a poklok poklává változik.

Ritkán látni jó remake-et, hát még olyant, amelyik az eredetin is túltesz. Ha emlékeztek még, múltkor meglepődtünk azon, hogy az And Soon the Darknessből milyen unalmas feldolgozás készült, de hiába, rossz alapanyaggal nehéz bármit is kezdeni. Éppen ezért volt félő számomra, hogy az I Spit is hasonló sorsra jut, hiszen az eredeti változat valami borzalmasan gagyira sikeredett (akit érdekel, purgánál olvashat róla részletesebben).

Egy fiatal írónőről, Jenniferről szól a történet, aki egy eldugott kis tóparti házba költözik, hogy ott nyugodtan befejezhesse regényét. A helyi vagányoknak hamar megtetszik a gyönyörű, nagyvárosi lány, de az udvarlás egy igencsak sajátos formáját választják, így gyakorlatilag libasorban erőszakolják meg. Azzal azonban nem számolnak, hogy Jennifer visszatér, és egyesével vadássza le őket…

Annak ellenére, hogy a ’78-as filmen felváltva aludtam és röhögtem, nagyon vártam a remake-et, mivel az előzetesek egészen meggyőzőek lettek, és ez némi bizakodásra adott okot. A lelkesedésem azonban hamar letört, egészen pontosan már az első másodpercekben. Az történt ugyanis, hogy szinte a legapróbb különbség nélkül, az eredeti változat képkockái köszöntek vissza a képernyőről. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek, de persze hajtott a kíváncsiság, ezért nem vágtam ki egyből a filmet – szerencsére -, mert rövidesen kiderült, hogy a kételyeim alaptalannak bizonyultak.

Mondjon bárki bármit, Shyamalannak igenis jó ötletei vannak. Más kérdés, hogy újabban ezekkel az ötletekkel nem igazán tud mit kezdeni, ráadásul rossz döntések sorozatát hozza, így az Ördögöt is lepasszolta, pedig – ha nem is állította volna helyre a léghajlítós borzalom által megtépázott hírnevét -, mindenképpen jót tett volna az imidzsének.

Az ötlet jelen esetben annyi, hogy öt egymást nem ismerő ember egy liftben reked, és közülük valaki nem más, mint az ördög „álruhában”. Az alapszituáció tehát borzasztó egyszerű, mégis nagyon érdekes, és még egy nem túl bonyolult, de többnyire izgalmas és fordulatos történettel is sikerült keretbe foglalni. A bajbajutottakon egy nyomozó meg két biztonsági őr igyekszik segíteni, akik kamerán keresztül követik az eseményeket. A sztoriról nem is kell tudni ennél többet, mert minden apróság jelentősen rombolhatja az élményt.

Roman Polanski botránya és az utóbbi időben elég viharosan megtépázott életének kapcsán bennem csak az a kérdés merült fel, hogy mennyire lesz ez hatással a készülődőben lévő alkotására. Persze azért kíváncsi lennék, hogy a vádakból és pletykákból mi az igaz, de ebbe most ne menjünk bele. Aki látott már filmet a rendezőtől, az tudhatja, hogy nem a közönséghajhászat a fegyvere, egyéni stílusban tükrözi vissza, amit be kíván mutatni a mozgóképpel.

Miért van az, hogy a legtöbb thrillerben/horrorban a főszereplők nem verik agyon a rosszembert, miután már óriási kínlódás és furfang árán sikerült leteríteni, hanem egyszerűen eldobják a fegyvert és elfutnak, hogy öt perc múlva már megint a nyomukban loholjon? Nyugalom; eme költői kérdéssel a legkevésbé sem volt célom már az első mondatban elspoilerezni a film végét, egyszerűen csak óva szeretnék inteni mindenkit az And Soon the Darknesstől, akit az ehhez hasonló hülyeségek zavarnak. Aki nem bírja elviselni a minden logikát megkérdőjelező cselekvéseket, az inkább ne is olvasson tovább.

Imdb 4.6 Hahahe. Azzal akartam kezdeni a posztot, hogy ez a tipikus példája, amikor az Imdb hazudik, de nem tehetem, mert azt hiszem értem miért áll ezen a pontszámon a Skyline. Egy egész izgalmas sci-finek indul, és a 10 millió, amit kaptak, azt mind belefektették az effektekbe. Mi a gáz? Hát a vége az nagyon, és hát a szereplők sem A listások, de mondjuk ez a fenét nem érdekelné, csak ne lenne ekkora botrány a befejezés.

Misztikus thriller Julianne Moore-ral és Jonathan Rhys Meyers-szel, az Azonosság (Identity) írójától. A pszichológusnő (Moore) apja felkérésére megvizsgálja egyik páciensét (Meyers), akiről hamar kiderül, hogy nem egy hétköznapi tudathasadásos beteg. Miközben újabb és újabb személyiségek törnek elő belőle, egyre több rejtélyes haláleset történik, melyek valamilyen módon összefüggésben állnak egy régi jelképpel. A doktornő nyomozni kezd, de a megmagyarázhatatlan jelenségek száma csak nő…

Elég lassan indul be a film, az első fele vizsgálatokkal és nyomozással telik, a végére viszont felgyorsul a tempó, és minden titokra fény derül. Ennek ellenére én mégis az elejét találtam érdekesebbnek, mert ott még minden esély megvolt rá, hogy egy újszerű, fordulatos, Azonosság-szintű thriller kerekedjen belőle, de a történet egy idő után egészen más irányba terelődik, ez pedig határozottan nem tesz jót a Shelternek.

Ryan Reynolds alakított, de mekkorát! Ebből az emberből sok mindent kinéztem volna, de azt nem, hogy így elvisz a hátán egy másfélórás, egy helyszínes thrillert, ahol a helyszín ráadásul mindössze egy istenverte koporsó. Mivel baromi nehéz spoilermentesen írni erről a filmről, megpróbálom nagyon röviden összeszedni a lényeget.

A cím magában foglalja az egész történetet: Paul Conroyt élve eltemették. Természetesen nem üres kézzel hagyták sorsára, többek közt egy pislákoló zseblámpát, egy merülő mobilt, egy öngyújtót, egy laposüveget és egy bicskát talál magánál. A kijutásra azonban ezek aligha alkalmas eszközök, így nem marad más választása, telefonon kell mielőbb segítséget hívnia. A bökkenő csak az, hogy fogalma sincs, hol van, és hogy került oda. Rövidesen elrablói is felveszik vele a kapcsolatot, akik egyre vadabb dolgokat kérnek tőle…

A posztereket és trailereket elnézegetve kérdéses volt számomra, hogy ez az ötlet megérett-e egy másfél órás produkcióra, de azt kell mondanom, hogy kihozták belőle a maximumot minden téren. Mielőtt valakiben kétségek támadnának a hitelességet illetően, például azért, mert hősünk a föld alatt telefonálgat, ahol elvileg nem kéne térerőnek lennie, megnyugtatok mindenkit, hogy szépen lassan mindenre megkapjuk a kielégítő magyarázatot. A forgatókönyv meglepően jól sikerült, az érdekfeszítő fordulatokon túl még egy jó adag társadalomkritikát is csempészett a filmbe.

Mindenki ismeri a természet alapvető törvényét, miszerint az erős megeszi a gyengébbet. Nos, a börtönben is hasonló törvények uralkodnak, még akkor is, ha az őrök nem igazi őrök, és a rabok nem igazi rabok, hanem csak egy kísérletről van szó, melyben önkénteseken vizsgálják az emberi viselkedést.

A kísérletre bárki jelentkezhet, aki még nem ült sitten, így össze is jön egy jó nagy társaság, melyből különböző tesztek alapján választják ki a leendő rabokat is őröket. A feladatuk mindössze annyi, hogy folyamatos kamerás megfigyelés mellett két hetet kell lehúzniuk a sitten, és persze mindeközben néhány szabályt is be kell tartaniuk. A dolgok azonban hamarosan nem várt fordulatot vesznek, ugyanis páran kezdik túlságosan beleélni magukat a szerepükbe, elindítva ezzel egy lavinát, mely mind lelki, mind fizikai téren egyre több áldozatot követel…

A Fűrész alkotóinak új filmjeként volt beharangozva a Collector, de mielőtt bárkinek is felcsillannának szemében a remény szikrái, el kell árulnom, hogy az alkotók címszó alatt a 4-7. rész íróit kell érteni. Mint tudjuk, akkor kezdett el igazán lefelé csúszni a lejtőn a széria, amikor Marcus Dunstan és Patrick Melton ragadta magához a papírt és a tollat, de nem kell kétségbe esni, mert a Collector minden hibája ellenére is egy jó film.

Az alapötlet egyszerű, de nagyszerű: egy viharos éjszakán véletlenül pont abba a házba tör be egy tolvaj, ahol éppen egy sorozatgyilkos éli ki beteg vágyait. Amikor tolvajunk, Arkin rájön, hogy nincs egyedül, már lelépni is késő, mert a kijáraton időközben megszaporodtak a zárak. Nincs más választása, részt kell vennie a játékban. Csak az a gond, hogy ezen a bulin a Gyűjtő a házigazda, és nem igazán csípi a hívatlan vendégeket.