A könyv, amiben halálra kínoznak egy 14 éves lányt.

Sokkal többet nem is érdemes tudni róla, mert ezen mondat alapján mindenki könnyedén le tudja szűrni, hogy neki való-e vagy sem. Előre szólok, egy nagyon nehezen emészthető darabról van szó, ami nemcsak a gyomrodat fekszi meg, hanem szépen lassan rátelepszik a lelkedre is, és egyre nagyobb erővel taszít lejjebb és lejjebb, olyan mélységekbe, ahonnan nem fogsz egyhamar kijutni.

Jack Ketchum, a kortárs irodalom egyik legkiválóbb horror-szerzője visszarepít minket az időben, egészen az ’50-es évekig. New Jersey egyik külvárosi részében járunk, ahol épphogy kezdetét vette a nyári szünet. Ketchum nagyon kellemes atmoszférát teremt - annyi élettel tölti meg a lapokat, hogy mi is érezzük a langyos szellő simogatását és a frissen vágott fű illatát, miközben a rádióban Elvis dalol – mi is ott vagyunk abban a kis zsákutcában, ami boldog családoknak ad otthont; ami annyira biztonságos, hogy nem zárják az ajtókat; ami tökéletes hely a gyerekek felnevelésére. És ami nemsokára a poklok poklává változik.

A változás akkor következik be, amikor Meg Loughlin és húga, Susan beköltöznek a Chandler-házba, az ott élő Ruth és három fiának távoli rokonaiként. Az idősebb lány hamar összebarátkozik a szomszéd fiúval, a 12 éves Daviddel, aki gyakran átmegy Chandlerékhez, mivel mindhárom sráccal jó barátok, és az anyjukkal is remekül kijön. Ruth nem egy hétköznapi anyuka; sajátos, határozott véleménye van mindenről, és nagyon érdekes történetekkel szórakoztatja a fiúkat, miközben egyik cigit szívja a másik után, és még a sört sem sajnálja tőlük (persze csak ha otthon ezt nem említik).

Ruth-t mindenki szereti, és Ruth is szeret mindenkit, ezért aztán senki sem veszi komolyan, amikor Meg említést tesz róla, hogy nem bánnak vele túl kedvesen odahaza. Egyedül Davidnek tűnik fel, hogy itt valami nincs rendben, de akkor már túl késő: Meg a Chandler-ház alagsorában felhúzott bunker mennyezetébe vert szögekhez erősített szárítóköteleken lóg, a lábujjaival még éppen elérve a földet. Körülötte pedig három fiú várja izgatottan anyja engedélyét, aminek hatására kezdetét veheti A Játék.

Ez az a pont, ahol a folyamat visszafordíthatatlanná válik, ahol az álomból rémálom lesz, ahol a Ketchum által felépített, addig tökéletesnek tűnő világ kifordul önmagából, és olyan események színhelyévé varázsolja az öreg Willie bunkerét, amelyek lerántják a leplet az emberi gonoszság minden fajtájáról. Mintha nem is valóság lenne, ami Chandleréknél történik; ahogy a napokból hetek lesznek, úgy válik egyre erőszakosabbá a Játék, úgy hatalmasodik el Ruth-on az őrület, úgy növekszik meg ugrásszerűen a kínzó gyerekek létszáma, és úgy kerít minket hatalmába a reménytelenség és a tehetetlenség bosszantó érzése.

Ketchum remekül játszik az idegeinkkel. Már az első pillanatokban félrevezet minket a kedves, romantikus regénybe illő kezdéssel, hogy aztán egy váratlan pillanatban magunkra hagyjon a sötétben. Időnként megkönyörül rajtunk, és beenged egy kis fényt, de amint megtalálnánk a kiutat, újra visszalök a sötétség mélyére.

Két meghatározó érzés keríti hatalmába az olvasót: az egyik az áldozat iránti sajnálat, a másik pedig egy mérhetetlen gyűlölet a támadók felé. Szimpatizálni egyedül a mesélővel, Daviddel lehet, de ő sem az a tipikus főhős, akit mindig csak a jó szándék vezérel. Tulajdonképpen két tűz között vergődik, mert sajnálja ugyan a lányt, de közben kíváncsi arra, hogy meddig fajulhat el a Játék. Nem vesz részt a kínzásokban, de igazából nem is nagyon tesz ellene. Mint ahogy senki sem. És ettől igazán hátborzongató a könyv, a gyerekek viselkedésétől, akik már-már gépiesen hajtják végre borzasztó tetteiket, hogy utána teljes nyugalommal üljenek vissza a tévé elé, mintha ez volna a világ rendje.

Ketchum zseniális párbeszédekkel és nagyszerű leírásokkal tarkítja regényét. Stílusa letisztult, egyszerű; nem bonyolódik hosszú bekezdésekbe, és tartózkodik a nyakatekert mondatoktól. Nem ragad le a gyomorforgató részleteknél, sőt, néha egész egyszerűen a néző fantáziájára bíz egyes történéseket. Legfőbb erénye a hatásvadász megoldásokat kerülő realisztikus ábrázolás, aminek segítségével 314 oldalon keresztül tartja rettegésben az olvasót.

Az igaz történetet feldolgozó Szomszéd lány egy megrázó és elsöprő erejű regény, mely – Stephen King szerint – „a borzalmat nem csupán beígéri, hanem valóra is váltja.” Nem is igazán a gyomrunk befogadóképességének határait feszegeti – mint mondjuk az Amerikai pszicho -, sokkal inkább a lelkünket rohanja le, de olyan erővel, hogy miután letesszük a könyvet, a nap hátralévő részében nem sokat fogunk nevetni.

/Még annyit fűznék hozzá itt a végén, hogy Stephen King bevezetőjét lehetőleg hagyjátok a végére, mert – bár minden tiszteletem Kingé -, jelen esetben nagymértékben rombolja az élményt!/