<sóhaj>

Nehéz szavakat találni arra, ami nemrég zajlott itt előttem a képernyőn The Walking Dead címszó alatt. Nehéz is bármit mondani, amikor egy egész jól sikerült kezdés után hosszú-hosszú ideig nem látsz mást, mint gyötrődést és kínlódást, keserves erőlködést, de a sorozat minden próbálkozása ellenére már az elején kileheli a lelkét, hogy a későbbiekben csupán egy agyhalott zombi módjára vegetáljon.

Már egész közelről integet a Diablo III

Mi pedig lelkesen integetünk neki visszafelé, ugyanis nemrég embermilliók sóhajthattak fel megkönnyebbülten a monitorok előtt, amikor is a Blizzard végre valahára bejelentette az időtlen idők óta dédelgetett projekt megjelenési dátumát, ami már nincs is olyan messze. Nincs bizony, hiszen alig két hónap múlva, azaz május 15-én már ott figyel a boltok polcain a Diablo III – bár erős a gyanúm, hogy a fanatikus gémerek rekordidőn beül úgy elkapkodják majd, mint Spongyabob a medúzákat. Egyetlen kérdés maradt már csak megválaszolatlanul: Legalább jó lesz…?

Mellékesen megjegyzem, ha a GameStarnál rendeled elő, negyedéves GS előfizetést kapsz ajándékba.

A régi ideák ebben a világban elégnek. És ha nem alkalmazkodsz, meghalsz.

Érdekesen, de ami lényegesebb, érdekfeszítően indult a sétáló holtak második évada, és ahogy haladt (illetve pontosabban, ahogy nem) a cselekmény, úgy lehetett egyre jobban ekézni, amiért a szappanoperától kezdve a banális baromságokig, olyan gyatra epizódokat okádott ki magából, aminek fényében bizony elgondolkodik az ember, hogy tulajdonképpen mit néz és miért is nézi. A Walking Dead működőképességéről továbbra is azt tartom, hogy az eseményorientáltság a dramaturgia katalizátora. Erre az utolsó pár részt is fel lehetne hozni példának, de a finálé talán még kézenfekvőbb, amely az összes logikai, és emocionális retardáltsága ellenére az évad legjobb részévé vált. Az írás spoileres.

A második évad ismét egy nagy fordulatához érkeztünk: egy jó részhez.

Nem könnyű eldönteni, hogy a zombik hiánya, vagy a szereplők előrehaladott szellemi fogyatékossága-e a zavaróbb tényező. Az viszont nyilvánvaló, hogy az amcsik imádják a zombitetemeken tort ülő drámát, mert csatornarekordot hozott a nyolcadik rész. Csekély mennyiségű spoiler a tovább után.

Röhejesen hangzik, de az első kötetben Robert Kirkman előszava a legjobb. Azért, mert kvázi a zombikat csak felhasználja, nem öncélúan erőlteti a történetbe. A célja távolról sem az, hogy horrorképregényt csináljon. Arra kíváncsi mi történik, ha egy poszt-apokaliptikus környezetben zombik veszik körül a túlélő társadalomtöredéket. Egy darabjaira töredezett világban a morális értékek mennyire képesek racionális keretek között megmaradni és az átlagember hogyan él túl. Túlél-e ha a leszakadt arcú zombi szomszédját kell fejbe lőnie, hogy tovább jusson? Hogyan reagál arra ha a családját a szeme láttára zabálják fel, amit ő csak arra használhat, hogy elmeneküljön? És mit tesz akkor ha tök egyedül ébred egy kihalt, rothadástól bűzlő kórházban, ahol élőhalottak csoszognak a folyosókon. Rick Grimes első napja a számára vadonatúj világban így kezdődik.

Nem rég lehordtam ezt az összegányolt második évadot és most meglepő módon nem belerúgok még egy kiadósat a földön fetrengő szerencsétlenbe, hanem meg kell, hogy dicsérjem. Méghozzá azért, mert a zombi, aki eddig írta átadta a stafétát végre valami rendes írólegénynek, aki kivágta a kukába azt a sok elmaszatolt szkriptet és az utolsó részt megtöltötte drámával és egy kevéske suspense-el. Olyannal, ami működik és nem fullad le. Némi spoiler a továbbra kattintóknak.

A kezdőrészeknél még úgy tűnt, hogyha nem is száz százalékosan, de Frank Darabont elteleportálása a projektből nem harapott ki túl nagy húsdarabot a minőségfaktorból. Az ötödik rész után járva viszont megfordul az ember fejében, hogy vagy Darabont tartotta rendesen kordában azt a feszes dramaturgiájú első évadot, vagy csak szimplán idióták maradtak a másodikra, akik lehet, hogy szappanoperát tudnak írni, de zombisorozatot hótziher, hogy nem. Már a második rész után elkönyveltem egy bizonyos mértékű színvonal csökkenést, de amit ebben a részben húztak - mármint az időn és néhány blődli nagy baromságon kívül - azt oktatni kéne Hogyan nyújtsunk el egy fél évadot a semmiről címen. Bár baromságokat írok, mert van itt esemény bőven: terhesség, szupermarket-szex, lőfegyver oktatás, vadászbaleset meg egy csomó szürke karakter, akit időről-időre egyre jobban lehet utálni. Ami nincs azok a zombik. De ezt el lehetne nézni nyugodt szívveréssel hiszen a Walking Dead nem a zombikról szól - ez most már biztos - hanem drámáról, amely legalább olyan intrikus, szentimentálisan átgyúrt, mint a Dallas. Basszus, fel kéne ébredni.

Ismét visszamásztak a tévébe a sétáló hullák, Frank Darabont távozásával vélhetően olyan nagy törés nem történt, de a premier mégis sántított kissé. Szinte ijesztő volt, ahogy az első 20 percben olyan dramaturgiailag hatásvadász klisékkel fröcskölték tele a cselekményt, amely a feszültségből átlényegült valami bénázó tucathorrorrá. Szerencséjükre ezt az epizód végére igyekeztek áthidalni: valós feszültséget generáltak, remekül végigvezetett karakterfejlődést ábrázoltak és robbantottak egy halványan látható, de abszolút működő cliffhangert. Korántsem tökéletes, de a gyomorba maró atmoszférát végül két lábra állító kezdést láthattunk. Az írás spoilermentes.