Röhejesen hangzik, de az első kötetben Robert Kirkman előszava a legjobb. Azért, mert kvázi a zombikat csak felhasználja, nem öncélúan erőlteti a történetbe. A célja távolról sem az, hogy horrorképregényt csináljon. Arra kíváncsi mi történik, ha egy poszt-apokaliptikus környezetben zombik veszik körül a túlélő társadalomtöredéket. Egy darabjaira töredezett világban a morális értékek mennyire képesek racionális keretek között megmaradni és az átlagember hogyan él túl. Túlél-e ha a leszakadt arcú zombi szomszédját kell fejbe lőnie, hogy tovább jusson? Hogyan reagál arra ha a családját a szeme láttára zabálják fel, amit ő csak arra használhat, hogy elmeneküljön? És mit tesz akkor ha tök egyedül ébred egy kihalt, rothadástól bűzlő kórházban, ahol élőhalottak csoszognak a folyosókon. Rick Grimes első napja a számára vadonatúj világban így kezdődik.

Kirkman képregénye saját bevallása szerint egy olyan zombifilm, amely soha nem ér véget - legalábbis egy darabig biztosan. Ahol az általa megfestett karakterek központi alakok, de főleg az élükön robogó Rick személyén keresztül láttatja velünk a történetét, és annak morális dilemmáit.

Rick miután magához tér a kórházban, elindul felkutatni családját, és természetesen útközben nem csak hörgő és korgó gyomrú zombikkal hozza össze a sors, hanem túlélőkkel. A sztoriból többet nem igazán szeretnék elárulni, mert a csodálatos fekete-fehér oldalak közt felfedezni sokkal élvezetesebb.

A Tony Moore által megrajzolt világ annak ellenére, hogy egy pusztuló, folyamatosan rothadó élettér, egyszerűen csodálatos. Atmoszférateremtő ereje egyrészt pont abban rejlik, hogy minimalistára csiszolt, fekete-fehér képregénypaneleken ismerteti meg velünk a zombik által uralt világot. Gyönyörűen elrendezett hatalmas képek - már-már vadnyugati hangulatot árasztóan - és a legapróbb precizitással kidolgozott bomló zombik. Moore szándékosan az embereket sokkal kevesebb finomsággal ábrázolja, míg a zombikat durván, részletekbe menően - eltorzult arcok, belek, leszakadt fejdarabok szerteszét. A párbeszédek nem túlzsúfoltak, éppen kellő mennyiségben jelennek meg. De Moore szembetűnően sokszor a gesztusokra és mimikára helyezi a hangsúlyt, amely a kissé rajzfilmes kinézetű karaktereknél először kissé furcsán hat, de aztán abszolút hamar hozzászoktam.

Mivel először a sorozat által ismerkedtem meg a Walking Dead-el meglepetésként ért, hogy Kirkman világa kérgesebb és keményebb. A sorozat itt-ott finomkodó, szelídebb megoldásokkal operál, míg Kirkman saját paneljein azt csinál amit és ahogy akar, totálisan szarik a politikai korrektségre - pl. Rick és Lori kissé másként bánik a fiával, életszerűbben, mint a sorozatban, ráadásul a kölyök itt nem csak, hogy aranyosabb, de jóval szerethetőbb. A képregény tempója dinamikusabb, ritmusosabb, kevésbé időzik el, de ha mégis azt hatásosan teszi. A karakterek megismertetésében Kirkman nem húzza az időt, egyelőre a leglényegesebb pontokra koncentrál. Mindenkiből azt mutatja meg, ami szerinte fontos, aztán tempósan tovább is lép.

A feszültség az akciójeleneknél tapintható, szinte megelevenedik előttünk - az akciók gyorsak és sodróak. Ahogyan az egyre mélyülő karakterábrázolás is sorra szüli a nehezebbnél nehezebb helyzeteket és belső vívódásokat, ahol a feszültségnek Kirkman sokkal nagyobb szerepet szán, mint az akcióknál. A morális kérdések már ebben a felvezetésszerű első kötetben keményen emésztik a karaktereket. Ráadásul a kötet fináléja nem zárja el, hanem katarzisban robbantja ki a felgyülemlett dühöt és frusztrációt, amely nem csak, hogy kibaszott meghökkentő, de elképesztő szépen becsomagolt fordulatos befejezés - a sorozat köszönő viszonyban sincs vele.

Rick és csapata még csak ízleli ezt a keserű, pusztuló életformát, ahol az ideálokat el kell taposni, kényelmetlenül súlyos döntéseket kell meghozni a túlélés érdekében. Kirkman nem szépíti: ez egy szar világ, ahol néha könyörtelenné kell válni, hogy túlélj.

(Itthon már a 3. kötet is megjelent, Amerikában jelenleg a 91. számnál tartanak.)