Az első szezon után hirtelen felgyülemlett rajongótábor mostanra, a második szezon befejeztével legalább a felére apadt. A nézők java része utálta az évadot. Nic Pizzolatto bravúrja viszont az, hogy mindvégig következetes maradt önmagához és mindent úgy csinált, ahogy eltervezte. Persze én is azt mondom, hogy ez egy istentelenül jó évad lehetett volna, és számos oka van annak, hogy nem lett az. Többek közt Nic túlvállalása (a karakterek szempontjából), Fukunagával való összeveszése, az ebből fakadó állandó rendezőhiány (ezt sínylette meg legjobban a szezon), az agyonbogozott sztori, ami igazából senkit sem érdekelt már igazán a végére és így tovább és így tovább.

De végül minden negatívumon-pozitívumon átlovagolva és elérkezve a nyolcadik részhez Nic tökéletesen varrta el a szálakat és olyan emberien szép befejezést írt (egyébként megintcsak ütős) karaktereinek, amivel az én szívemből kihúzta a tüskék nagy részét. (Persze én elfogult Pizzolatto fan vagyok, most olvasom másodszor a könyvét, az első évadot 4-szer láttam, bírom az egoját, azt, hogy egy sznob fasz néha és a háttért amiből jött, ahonnan származik - szóval végletekig elfogult SPOILERES kivesézés a tovább mögött.)

Egészen a film utolsó húsz percéig kitartóan kerestem a választ arra, hogy J.C. Chandor (a Krízispont és a Minden odavan direktora) miért forgatta le az A most violent year-t. Egy gengszterfilm köntösbe csomagolt nem-gengszterfilmet miért akar mindenáron annak eladni, ami valójában nem. Hogy az 1981-ben játszódó történet a maga sárga-fekete szűrőjén keresztül miért akar olyan rohadtul klasszikus gengszterimázst idézni avagy egy tisztességes, a maga igazáért és céljaiért utolsó erejéig küzdő férfi mire képes azért, hogy ne térjen le az útról, akkor sem, ha minden körülmény arra kényszeríti, hogy törvényt szegjen és olyan eszközökhöz nyúljon, amik besározzák a nevét.

Abel Morales (Oscar Isaac ugyan kimagaslóan jó, de messze nem olyan emlékezetes, amilyennek szánták) végül így vagy úgy, vértől nem mentesen, de a tiszta oldalon marad.

Sokan félreértelmezik Nic Pizzolatto munkásságát. A fickó felismerte, hogy mi az amiben jó, amihez tehetsége van. Louisianaból való származása vaskosan ott pulzál minden egyes írásában, összes merengésében, dialógusában és karakterei monológjaiban. Megfogadta az örök írói szabályt: arról írj, amit ismersz. A Galveston az első regénye.

Pizzolatto származása azonban egy örök beforratlan seb. Gyermekkorát az erőszak, mint közös nyelv és az őt körülvevő tudatlanság lengte be, ahol az emberek ököllel intézték el problémáikat. Elmondása szerint a házban ahol felnőtt nem voltak könyvek vagy bármi, amely valamilyen módon az intellektuális fejlődést szolgálta volna. Elvégzed az elemit és vagy beállsz robotnak valami gyárba vagy egy leszel az istent ostobán és lankadatlanul követő birkanyáj tagjai közül. Ezért gyerekként bevette magát az erdőbe, felfedezte a világot, ahol élt. Miután elkezdett érdeklődni a művészet iránt, azt mondta ezt arra használta, hogy elmeneküljön a vidékről.

Őszintén szólva én meglepődtem - pozitívan. Annak ellenére, hogy a nézői elvárások az első szezon tökéletessége miatt az egekbe lettek pumpálva, Pizzolatto egyáltalán nem ijedt meg a feladattól, hogy tartania kell a színvonalat. A második évadba pedig pont olyan precizitással hozta át saját, sötét gondolatait és borongós stílusát, hogy az még véletlenül se hasson önismétlésnek, de viselje az alkotó kézjegyét. Well Done!

Focus (2015)

Ha con-filmről beszélünk nálam Ridley Scott Trükkös fiúk-ja a top. Semelyik műfajbeli mozi nem tudott kiváltani belőlem olyan ambivalens érzéseket, hogy egyszerre imádjam és gyűlöljem. A Focus egy háromszög bonyolultságával operál, de őszintén szólva a puritán egyszerűsége egyben az erénye. Nem játszik hatalmas fordulatokkal, nem akarja irdatlanul átvágni a nézőt, és mégis mindemellett baromi kellemes, színes (a helyszínekből ömlik a hangulat), szórakoztató darab a maga módján. Will Smith végre kapott egy testhezálló szerepet, amiben egyszerre lehet lezser, kemény, eszes és komikus. Margot Robbie pedig egy istennő, a jelenléte bárhol emeli a színvonalat - és itt most nem elsősorban a tehetségéről beszélek, bár az is van neki. 7/10

Jogosan tehetném fel a kérdést, hogy Ben Mendelsohn hol volt ezidáig, de az olyan volna, mint Tom Hardy korai éveiről beszélgetni. A lényeg, hogy itt van (Starred Up) és sikeresen prezentálja, hogy a jó karakterszínészeknek bizony jó sorozatokban a helye - vagy legalábbis a jelenlétük egyedülálló.

A Bloodline egy fülledt, családi emlékekbe ragadt bűnös mocsár, amelyben emberek hazudják magukat szemrebbenés nélkül tisztának. Egy család, amelynek titka Florida Keys legszebb nászutas homokján mos partot újra és újra, addig míg vérré nem válik.

Azoknak a fiataloknak, akik nem pusztán pénzszerzés okán határoznak úgy, hogy otthagyják szeretett, de ellehetetlenített otthonukat, hogy kimenjenek szerencsét próbálni az Egyesült Királyság bevándorlóktól hemzsegő szívébe, Londonba, hanem valamelyest érdekli is őket az ottani kultúra, kötelezővé tenném Guy Ritchie első két filmjét. A Hertfordshire-ben született Madonnafucker egy olyan esszenciális, bensőséges és autentikus egyvelegét hozza a londoni alvilágnak, vagy úgy ámblok az ánglius szarháziaknak, az elcseszett (de annál jobban csengő) nyelvezetüknek és humoruknak, hogy azt egész nyugodtan lehetne tanítani. A csávó 1998-ban mesterien csempészett új-hullámot az angol gengszterfilm zsánerébe, amely azóta szinte egybeforrt a nevével.

„Az emberek hinni akarnak; nekem nincs más dolgom, mint hogy hihető történeteket találjak ki nekik.”

Zoo City. Afféle ragadványnév, ami Johannesburg elállatosodott részét címkézi fel, nagy, fekete betűkkel; a bűnösök, más néven állatkertiek sötét, mocskos, elgettósodott lakóhelye ez. Lauren Beukes egy olyan világot tár fel előttünk, ahol a gyilkosok valamilyen állat állandó társaságában kénytelenek leélni az életüket. Hogy ki milyen állatot kap, és hogy az honnan, hogyan és miért érkezik, azt senki sem tudja; ami biztos, hogy a kis (vagy nagy, kinek mekkora szerencséje van) élőlény afféle megelevenedett bűntudatként kíséri gazdáját. Bónuszként pedig még egy különleges, természetfeletti képesség is jár az állat mellé, ami főhősnőnk, Zinzi esetében az elveszett dolgok megtalálásának tehetsége. Képessége mellett azonban minden bátorságára és szerencséjére is szüksége lesz, amikor egy producer felfogadja, hogy találjon meg egy eltűnt popsztárt. Az ügy persze sokkal bonyolultabb és veszélyesebb, mint amilyennek elsőre ránézésre tűnik.

"Kontroll. Káosz. Sötétség."

King. Dráma. Krimi. Az egykori horrorkirály egy ideje már távolodik a műfajtól, mely naggyá tette (vagy amelyet ő tett naggyá - szabadon választható), de igazából semmi oka sincs rá, hogy ezt véka alá rejtse, mert örökre fennmaradó örökségét saját vére viszi tovább - méghozzá nem is akárhogyan. Stephen 67 éves és nem vonzzák már a borzalmak úgy istenigazából és ez így is van rendjén. A Mr. Mercedes pedig a legrelevánsabb bizonyítéka annak, hogy az örök skatulyából másfelé lépegetne a mester, ha hagyják neki.

A Mr. Mercedes King első színtiszta bűnügyi regénye.

Volt egy pillanat, amikor az volt az érzésem, hogy Antoine Fuqua saját magából csinál hülyét. Denzel még hatvan évesen is (isten éltesse, mert tényleg ma van a szülinapja) baszott keményen pislog és fúróval, szögbelövővel, meg dugóhúzóval nyirbálja az ellent, de Fuquanak még csak olyan mentsége sem lehet, hogy kiöregedett vagy kiégett. Egész egyszerűen a The Equalizer néhány jelenete a Training Day-hez képest (mert máshoz igazából nem nagyon mérhetjük) egy elbaszott nagy röhej a cselekményével együtt, ami egy papírfecnin elfér, mégis több, mint két órás filmet csináltak belőle.

De persze nem haragudhatok, mert Hollywood ki van fogyva az akciófilmekből.