Ír börtöndráma. Azt hiszem ezzel a két szavas mondattal mindent elmondtam azok számára, akiket az átlagosnál jobban vonz a téma, a többieknek legyen elég annyi, hogy 2014 első igazán jó filmjének kiáltották ki a brit kritikusok és nem is hazudtak vele. David Mackenzie filmje nyers és zsigeri, nem hódol börtönfilmes sztereotípiáknak, ugyanakkor nem is hoz sok újat a zsánerben, de amit ad, azt vérbeli profizmussal teszi.
The Leftovers (7 rész után)
Kiszámíthatatlan. Váratlan. Completely Unpredictable. Nem, hét rész után sem tudom, hogy Damon Lindelof és Tom Perrotta hova a fenébe vezeti az HBO aktuális showját, de mindaz amit és ahogyan művelnek lebilincselő. Éjfekete, drámai, depresszív, izgalmas, perverz és megmagyarázhatatlan egyben. A The Leftovers egy olyan massza, amely ugyan sosem lesz a kedvenced, de nem bírsz leakadni róla. A szimbólumhegyek, karakterepizódok, WTF-pillanatok és a biblikus zene folyamatosan a bőröd alá mászik. Habár az első évad egyértelműen pusztán expozíció valami sokkal komplexebb, nagyobb, és univerzumon túli misztikumhoz, annak kétségkívül baromi hatásos.
Elég egy apró repedés a betonon és a talapzat, melyet oly szilárdnak hittél percek alatt összeomlik. Egy hiba, egy félrelépés, mely adott szituáció, adott körülmények között képes arra, hogy totálisan dekonstruálja az életedet. Tom Hardy (Locke) csak vezet, miközben élete több tucatnyi lebonyolított telefonhívás után darabokra hullik. 80 perc alatt elveszti mindazt, amit egész életében felépített. Steven Knight drámája a tökéletes példa arra, hogy a filmipar bármennyire is döglődjön, elég egyetlen jól kivitelezett, felépített ötlet ahhoz, hogy maradandót alkosson.
Van "AZ" a bizonyos szenvedély. Amely mindennél és mindenkinél jobban, a belsődből, a legmélyebbről tör fel és hajt előre, amelyet nem tudsz kiverni a fejedből, amely még álmodban is bizergálja minden porcikádat, amely nélkül nem lehetnél sikeres abban, ami iránt rajongasz. Az, ami Roger Federer-t még 33 évesen is fűti, az amitől Dr. House képtelen leállni, amíg meg nem fejti a diagnózist, az amely családot, szerelmet, barátságot és minden egyebet a környezetedben elhomályosít. Ez a szenvedély, ez a vágy, ez a leírhatatlan narkotikum, az elhivatottság mérges gáza, az ambíció turbinája hajtja Dr. Masterst (Michael Sheen) is. Aki egy egész karriert épített arra, hogy megvalósítsa terveit a szexualitás tudományos úttörőjeként. 1957-ben azonban az orgazmus szótól az emberek legszívesebben kifutottak volna a szobából. Úgyhogy minden mocskos-lucskos eszközt be kell vetnie, hogy létrejöhessen a tanulmány. És Masters-nek még létezik a lelkiismerete, mely gyakran mardossa az első évad alatt, de a cél, az elhivatottság szentesít minden eszközt. Majdnem.
Damon Lindelofot a munkássága alapján lehet egy picit többen küldenék el a picsába, mint ahányan fejet hajtanának előtte. De egy valamit le kell szögezni: a faszi eszméletlen nagy talentummal rendelkezik a hatásos expozíció és a karakterdráma szövögetésében. Legújabb tévés garázdálkodása éppen ezért halad jó úton ahhoz, hogy a Lost régóta keresett, méltó utódjává avanzsáljon effektíve rövid idő alatt. Nem meglepő tehát, hogy a már lement három rész alapján a tömeg igen tetemes mennyiségben morzsolódik lefelé, pedig aggodalomra nincs ok, éppen ellenkezőleg. (A kritika további része szintén spoilermentes).
Laurel (Zoe Kazan, a nagyszerű, ambiciózus Ruby Sparks forgatókönyvírója és főszereplője) másolatokat fest. Mona Lisát, akinek a mosolya túl vidám, aki sosem fog hasonlítani eredeti önmagára, mert ahhoz Lauerelben túl sok az igazi élet, a szenvedély, a kitörés utáni vágy. Egypetéjű ikertestvére, Audrey ugyanis mindenben előrébb jár húgánál. Jó munka, jóképű pasi, nagyzoló karrierista nő attitűd, saját lakás, de ami mindennél fontosabb, saját egyéniség és saját élet. Ezért mikor egy hirtelen frontális autóbaleset során Audrey meghal, Laurel kezdeti poszttraumatikus amnéziája épp elég löket ahhoz, hogy az introvertált iker átvegye sokkal népszerűbb, talpraesettebb és pimaszabb testvére szerepét. Hogy megkapja azt az életet, melyre anyjuk halála óta mindig is vágyott.
Ha megkérdeznétek hogyan lehet elkúrni Hank Moody éveken át felhőtlen szórakozást nyújtó történetét, én csak azt felelném: így. Bővebben: vessetek egy pillantást a humort abszolút nélkülöző, totál idióta baromságokra épülő hatodik évadra majd a jelenleg is futó hetedikre. Elöljáróban csak annyit mondanék, hogy az eddig lement hét részen körülbelül összesen annyit sikerült mosolyognom (nem röhögnöm, hangsúlyozom!), mint az első évad bármelyik részének a felén. Itt tart ma a Showtime egykori üdvöskéje, a hedonizmust élvezeti faktorra emelő Californication. Hank Moody rábaszott - és vele együtt mi is. Spoilerekkel jövök a tovább mögött.
Két évvel a Top Gun után Tom Cruise megkapja első komoly, drámai szerepét. Mert ha sikerül túllépnünk Dustin Hoffman máig legendás, játékos, vicces-szomorú és egyben meghatározó alakításán, a Rain man (címével ellentétben) Tom Cruise filmje. Charlie Babbitté, akinek jellemfejlődése több, mint két órán át, gyönyörű, kimért ívben teljesedik ki.
Joe (Nicolas Cage) egy időzített bomba. Egy bomba mely csakis saját korlátai által képes távol maradni a börtöntől. Tisztában van vele, hogy bármikor túllépheti ezeket az önmaga által állított morális kordonokat és akkor elveszik. Azt is pontosan tudja, hogy a fejében cikázó gondolatok, melyek egyre hevesebben, egyre nagyobb intenzitással pulzálnak benne, erőszakos tettekre sarkallják. És egy nap túl fog haladni rajtuk. A lényeg az, hogy amikor ez megtörténik, akkor megérje. Amikor az időzítő lejár, Joe robbanni fog és a legfontosabb dolog számára, hogy a mocskot, ami körülveszi őt és a környezetét, de legfőképp azt a tizenöt éves srácot (Tye Sheridan), aki két lezüllött alkoholista szülője árnyékában próbál túlélni, normális felnőtté válni, eltávolítsa. Joe az egyszerű, roncsolt lelkű ember hősmetaforája.
Van abban valami fenemód bájos és könnycsalogató, ahogy az Így jártam anyátokkal-nak kilenc évados kálvária, régóta tartó, baszott mély hullámvölgyek után sikerül felmutatni a barátság értékének fontosságát. Hogy az egész sokkal nagyobb és összetettebb annál, hogy a kilenc éve tévés baráti körünkbe fogadott karakterek végül kibe lesznek szerelmesek. És ugyan lehetséges, hogy már hosszú évadok óta a közelében sem volt a sorozat annak a kreatív humor-orgánumnak, amelyen az első három fantasztikus szezonban megszólalt, de időközben jól változtatta meg az irányt. Nem tökéletesen, de meglehetősen jól gyúrta be a drámát az elborult pillanatok, a hétköznapok változatlanul sodródó perceinek sokasága közé.
