A két ír, aki nem csak, hogy pengén ír
piszkos jól rendez, és érez
egyedien szőtt atmoszférával bír
ahol minden gengszter kellően kivérez.

Erőszakik / In Bruges (2008)

A purgatórium avagy a pokol. Egy biztos: Bruges nem a mennyország. Csak egy koszos szarfészek, tele mindenhonnan szállingózó turistákkal, akik még így is csak töredékei annak a mennyiségnek, ami a híresebb turistavárosokban előfordul. Még jó, hogy ennyire el van dugva. Két bujkálni kényszerülő bérgyilkos számára ideálisabb hely nem is létezne, kivéve, hogy egyikük szarrá unja magát ebben a mesebelien szép pokolban, míg a másikuk örömmel kulturálódik. Vénséges, csodálatos építészeti csodák, hattyúk, templomok, hajók, tornyok...olyan az egész, mint egy kibaszott tündérmese. Egy mese, amiben a szereplők kokaint szívnak, csillapíthatatlanul káromkodnak, ölnek, vedelnek és olyan belső egzisztencialista válságban nyomorognak, hogy azt egyetlen módon lehet kibírni: ha röhög rajta az ember. Na szóval: ezt a mesét nem olvasnád fel a gyerekednek.

Te mit tennél, ha vadászat közben egy a civilizációtól teljesen elszeparáltan elő vademberre bukkannál az erdőben? Nos, Chris Cleek úgy dönt, hogy hazaviszi, és megpróbálja „civilizálni”, még ha ez a szó egészen sajátos jelentéssel is bír az ő szótárában. A józanész és az őrület határán egyensúlyozó férfi azonban nem csak a pincében fogva tartott nőt, hanem a saját családját is állandó rettegésben tartja…

Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.

A halál akkor a legszebb ha költői. Alejandro Gonzalez Inarritu munkásságát arra tette fel, hogy a halál elregélését mutassa be minél többféleképpen. A 21 gramm-hoz és a Bábel-hez képest viszont a Biutiful igencsak kisrealista, vagyis inkább minimalista halálrege, amelyben majdnem Javier Bardem-é minden érdem. Ugyanis Inarritu a már-már manírjává vált többcselekményes történetmesélést megcsonkította ugyan, de még így is bedolgoznak a mellékszálak erőteljesen a főhős élettörténetébe. De a próbálkozás, hogy ezúttal egyetlen markáns és nyers főszereplő köré szője haláltusáját - nem könnyedebb, és talán csak hajszálnyival fogyaszthatóbb - mindenképp dicséretre méltó.

Uxbal (Javier Bardem) szenved. Miután a rendelőben lecsapolja saját karját vérminta gyanánt az eredményre még ő sincs felkészülve. Súlyos prosztatarákot diagnosztizálnak nála és a kemoterápia pusztán néhány hónappal könyörül csak rajta, hogy el tudja simítani az életét maga körül mielőtt itt hagyná két kisgyermekét. Uxbal járatos az alvilágban, illegális bevándorlók számára igyekszik munkát biztosítani az önzés legapróbb szándékától mentesen, mellékesként pedig hullákkal folytat párbeszédet, hogy azok hozzátartozói könnyebben képesek legyenek feldolgozni a rájuk ülepedő gyászt. Uxbal szívében annyi jóindulatiság és érzelmi segítőkészség vert tanyát, hogy talán ezért képtelen mindent jobbá tenni, mert mindenkit meg akar menteni. Kezdve szenegáli barátjától, a kínai bevándorlókon át, saját alkohol- és drogfüggő exfeleségéig. De mindenekelőtt két gyermekének szeretne legalább egy halványan kirajzolódó biztonságos jövőt teremteni.

Az amerikai családi filmek java mindig is szenvedett olyan kóroktól, mint a giccs, az igaz történet túldramatizálása vagy az émelyítően édes mondanivaló az álmokról és azok eléréséről. Ezt sajnos ez a Baseball-filmbe szőtt családi dráma sem tudja teljes mértékben levetkőzni magáról - a nagyobb baj, hogy nem is áll szándékában. Mindez azért kár, mert Dennis Quaid alkalmas lenne rá, hogy egy veterán, korban megcsúszott újra pályára tévedő sportolót alakítson, akiben máig ott bugyog az elnyomott és mélyre szorított tehetség és a szunnyadni nem akaró bizonyítási vágy. És ha ez a film nem a Walt Disney logóval lenne agyoncsapva, kissé komorabb és nyersebb lenne, kisváros, álmok, gyerekek és a velük ezerkétszázszor eljátszott klisék nélkül, akkor egy őszinte és realista sportdráma lehetne. Így inkább csak szédítő mese Amerika egyik kedvenc sportjáról.

Erre most kivételesen ki kellett tenni a 18-as karikát, de még az is nevetségesen kevés ide, így előre figyelmeztetek mindenkit, hogy már az alábbi bejegyzés olvasása is csak erős idegzetűeknek javasolt!

Vannak filmek. És vannak határok. Vannak dolgok, amiket egészen egyszerűen nem engedhet meg magának az ember. Olyan dolgok, amiket nem tűr meg a vászon. Amik a testi és a lelki terror egy olyan szintjét képviselik, amit már nem akarunk látni, amiről nem akarunk tudni. Vannak rendezők. És vannak tabuk. Vannak, akik tiszteletben tartják, és vannak, akik ezt a szót nem ismerik, soha nem ismerték, és ebben az életben már nem is fogják megismerni. Vannak rendezők, akik filmjeikben egyszerűen ledöntögetik ezeket a tabukat. És van Srdjan Spasojevic, aki szó szerint megbassza őket.

Manapság már ott tartunk, hogy minden olyan filmet meg kell becsülni, amiben a vámpírok rendeltetésszerűen elégnek a napon, nem pedig csillognak, mint egy krómozott felni, és a vértől sem lesznek rosszul, hanem kegyelmet nem ismerve tépik fel áldozatuk nyakát, hogy kényelmesen kiszürcsöljék belőle az életet adó nedűt. Legutóbb a svédek bizonyítottak a Let the Right One In című remekművel, most pedig a németek hoztak el nekünk egy olyan filmet, amelyben a vámpírok azok vámpírok.

Az Atya, a fiú, és a szentlélek nevében nem nyilatkoznék, csak a magaméban: továbbra is távol áll tőlem a vallás, mint az évad fő csapásvonala, de a második rész hangyányit más megközelítésbe helyezte a hitet. Ráadásul egy olyan karaktert is behoztak, akiben jóval több potenciál rejtőzhet, mint a vízisikló-gyilkos pároséban. Debra meg össze-vissza káromkodta magát, ahogy azt illik. Spoilerek a tovább után.

Aki a cím és a poszter alapján valami pörgős, izgalmas, látványos akciókavalkádra számít, és épp készül megnyomni a távirányítón a Play feliratú gombot, az most azonnal csapja arcon magát, vagy 10 perc után vegye ki a DVD-t a lejátszóból, és egy laza, de határozott mozdulattal hajítsa ki az ablakon. A DVD-t. Ne a lejátszót. 10 perc után ugyanis dögunalomba és totális érdektelenségbe csap át a film, aminek innentől kezdve nem a szórakoztatás a célja (hanem minél több díj begyűjtése). Aki mindezek ellenére is úgy dönt, hogy velem tart, az most kövessen, foglaljunk helyet együtt a nézőtéren, és kísérjük figyelemmel egy kiöregedő pankrátor sorsának alakulását.

Valahogy nem fért nekem össze az előzetesben látott apa-fiú kapcsolatra kiépített dráma a vele párhuzamosan futó robotboksszal, de mivel én mindig nyitott vagyok a hülyeségre, egy közepes, de – még ha gagyi is - viszonylag szórakoztató film reményében ültem be az amúgy szokatlanul magas létszámú terembe. És ha most azt mondom, hogy a film minden várakozásomat felülmúlta, és közel se akkora bohóckodás, mint amilyennek messziről kinéz, akkor nagyon finoman fogalmazok, mert az eddig többnyire vígjátékokat jegyző Shawn Levy családi akció-drámája bizony ütött, mint a kettőhúsz.