A kislányt véresen, meghurcolva, megerőszakolva találják meg az erdő szélén. Halálsápadt beesett arc, hullamerev tekintet, kékes bőr. A rendőrök igyekeznek útját állni, de az apa végül odaér és meglátja a lányát. 4 nap telik el. A feleség sírógörcstől sírógörcsig él, néhány ital, nyugtató és cigaretta szakítja csak meg a néma gyászt. Közben az elkövetőt elfogja a rendőrség, arcán levakarhatatlan kéjvigyor. Az apa négy nap után kórházba indul: azt mondja a munka talán segít. De valami egészen másba kezd: előkészül a hét napos kínzásra, az ösztönös bosszúra.
Dominic Torettoként - áliász kigyúrt, kopasz hústorony a Halálos iram szériából - szinte az egész világon ismerik, főleg a motorbúgás és az akció szerelmesei. Richard B. Riddick a sci-fi társadalom és a b-film kedvelők számára lehet ismerős, aztán akad még extrémsport-függő titkos ügynök, bosszúittas exzsaru, de a maffiasarj Jackie DiNorscio valószínűleg már csak egy kisebb rétegnek hangzik ismerősen. Vin Diesel filmográfiáját ugyan még nem teljes egészében ismerem személyesen, de az számomra régóta nyilvánvaló, hogy már a karrierje elején több potenciál rejlett benne, mint holmi időszakos akcióhős. Persze a velejéig maszkulin külső, és a sziklarepesztően rekedtes hang nyilvánvalóan jobban kihasználható az akcióiparban. Sidney Lumet-nek, az atmoszférateremtés királyának Diesel valószínűleg nem győzött elégszer köszönetet mondani: ugyanis pályafutása legkomolyabb és egyben legnehezebb szerepét szabta ki rá a híres direktor. Nagy hülyeség lett volna nem kihasználni.
Amikor az aberráció és a perverzió közösül a filmvásznon egy olyan nyomasztó atmoszférában, amiben a néző szinte kizárólag kellemetlenül és frusztráltan érzi magát, akkor jobb ha vigyázunk. Óvatosan kell döntenünk, hogy mely karakterekkel empatizálunk, moralitásban ki mellé állunk, mert még a végén nem a filmben szenvedő személyek koppannak majd a legnagyobbat, hanem mi. Pedro Almodovar filmje aberrált, sokkoló, nyomasztóan fájdalmas történet. Az a fajta, ami közben meg-megrándul a görcs az ember gyomrában, elborzad, és a végén nem tud majd dűlőre jutni a kétes érzelmeivel.
A Moneyball 2011 legintelligensebb filmje. Ahhoz az idézőjelbe tett könyörtelenséghez, amit olykor behoz, azonban elengedhetetlen ez az intelligencia. Azért, mert az a vászonra vetített száztíz százalékos életszerűség produkálja azt, hogy realista filmmé váljon, ahol a főhős hiába meríti ki abszolút módon a pozitív karakter fogalmát, végül ő is bukásra van ítélve. Még akkor is, ha a hazafutás csakhogynem sikerül neki - pont ez a "majdnem" zavarja a legjobban. Brad Pitt karakterének az esélyei megvannak a különböző életszakaszaiban, de a dicsőség minden esetben lepattog a válláról. A reformistáknak mindig fájdalmas az áttörés.
Talán kissé bizarr egy Nicolas Cage filmmel kezdeni a karácsonyi filmdömpinget. Legalább annyira, mint az, hogy a multimilliomos Jack Campbell egy zsíros Ferrariból egy kiábrándítóan középszerű átlag férfi testébe teleportálódik. Családapa, aki gumikat ad el kis tételben, napról napra csak néhány órát alszik és ennek tetejében kutyanyállal az arcán ébred minden áldott reggel. Hol van ez a luxusprostitól, akivel karácsony estéjén osztja meg az ágyát, a kétezer dolláros testre szabott öltönytől és attól, hogy bármit megvehet amit csak akar. Mert megvan hozzá mindene. Mennyit ér a hatalom, a gazdagság émelyítő illata a robotoló kisember mindennapjaiba olykor bekúszó felhőtlen boldogság ellenében? - A kérdés ma sem egyszerű.
Tény, hogy Hollywood az elmúlt jó néhány évben ötlettelenségbe, folytatások-előzmények fantáziátlan sorozatgyártásába, a vámpír és zombimítoszok mértéktelen, legtöbbször középszerű ismétlésébe torkollott. Egyre kevesebb az eredeti, egyre több a háromdésített buta, de látványos film. Sportfilmekben viszont az amerikai filmipar toppon van. 2008-ban Wrestler, 2010-ben Fighter, - most a Moneyball - és akkor elérkeztünk a Warriorhoz. A Warrior szolidan, de magában mosolyogva neveti ki a tinifilmszerű Never Back Down-t, hogy olyan brutális, nyers, kérges szívű realista sportfilmet tegyen le az asztalra, amiben még csak nem is a UFC van középpontban. Viszont ez a kevert harcművészet szolgál közös nevezőként. Olyan kommunikáció jön létre ezzel az erőszakos, véres, de tiszteletre méltó harcműfajjal, amelynek befejezése a legszilánkosabb hepiend, amit valaha sportfilmben láttam.
Tele van giccsel, Robin Williams néhol már túl is játssza, de valamiért mégis eszméletlenül szerethető mozi. Olyan pozitív töltetű szemlélettel bír, ami hihetetlen szimpatikussá teszi, annak ellenére, hogy több ponton is megkérdőjelezhető. Hunter "Patch" Adams egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után elmegyógyintézetbe vonul, ahol ráébred mit is kell tennie: gyógyítania, segítenie kell az embereken. Mindezt humorral, nevetéssel, "túlzott jókedvvel" - és persze az orvosi elvégzésével. Patch szemlélete, különcsége és kapcsolatteremtése átível az egész filmen - amit Robin Williams tökéletes izgágasággal és élettel ad át - amely végig az őrültség és a zsenialitás határán egyensúlyoz, de persze nem kérdés végül melyiket választja. A Patchban lobogó tűz kora ellenére hajtja előre eszméletlen sebességgel, és pont leszarja, hogy az Orvosiról kinézik vagy azt, hogy milyen konzervatív faszfejeken kell keresztülmennie azért, hogy elérje a célját, segítsen a betegeken. Williams mellett a tündéri Monica Potter remekül mutat, illetve Bob Gunton, mint Patch legnagyobb utálója "a zabszem a seggében" hihetetlen jól alakít, mert csak rühellni lehet. A dramaturgia néha túl tipikus mégsem marad el a meghatódottság, egyszerűen kihozza az emberből a könnybe lábadt szemeket - mert beteg, irtóan aranyos kölykökkel, jó fej nővérekkel és aranyos öregemberekkel csak együtt érezni lehet.
Nicole Kidman és Aaron Eckhart elvesztik a mindössze néhány éves kisfiukat egy baleset következtében. Egyikük egy segélycsoportban keresi a vigaszt, míg a másikuk egy képregényrajzoló középiskolás sráccal beszélget. Kifordulnak, megcsömörlenek a gyász súlya alatt. A film felvonultat mindent, amit ilyen témában szokás: a rokoni szálakat, az összehasonlítást, a kínos párbeszédeket, amelyeknek jobbára mindig bocsánatkérés a vége. A két főszereplő végig remekel, ahogyan a meggyötört szülőket alakítva próbálnak kimászni abból az óriási gyászból, emlékekből és ragaszkodásból, ami folyamatosan őrli a lelküket. És ahogyan szépen lassan kezdik belátni hibáikat, úgy alakul ki újra a kettejük közti szeretet, egy olyan kapcsolat, amely nem kizárólag a másik fél hibáztatására és megóvására koncentrál. A klisék ebben a témában igencsak végesek, és a film fel is használja a legtöbbjüket, de a végkicsengés energikusságától - néhány vontatott részt leszámítva - kiváló dráma kerekedik ki a végére. Fájdalmas, szívszorító, de messze nem a szentimentális mivoltra játszik rá alattomosan. És ez jó. 
