Rendhagyó és ezért egy kissé kockázatos rendezői vállalkozás eredménye a Hugo, a pályafutása java részét maffiafilmek dohányfüsttől bűzlő és géppuskadörgéstől zengő dimenzióiban töltő Martin Scorsese-től, aki ezúttal egy a világból kiábrándult öregember történetét meséli el, ill. két gyerekét, akik még hisznek a csodákban, és abban, hogy az elromlott dolgokat mindig meg lehet javítani.
Van az a fajta hős, akit már semmi sem érdekel, üres, tele van deficittel, csak csörtet előre. A halálba igyekszik. Nincsenek gyökerei, amik az itteni világban tartsák, nincs hite, amely kavicsnyi reményt nyújtson a számára. Emlékfoszlányai vannak, amiket görcsösen szorít, szíve összes működő érzelemreceptorával, mert számára csak ez van, ez, amit már nem tud visszafordítani, ami elrendeltetett, amiért már semmit sem képes tenni és ezzel tisztában is van. Őt nevezzük tragikus hősnek. De fenét akar ő hős lenni, el akar tűnni, meg akar szűnni, nyugalmat akar végre. A körülmények nem engedik. John Ottway (Liam Neeson) ennek a hőstípusnak a mintapéldája.
A The Grey egy túlélőfilmbe burkolt, lecsupaszított, nyers férfidráma.
Az a helyzet, hogy Hollywood mostanság csak úgy lubickol a múltidézésben. Két lábbal tapossa a retrót, a válságot valahogy úgy aposztrofálja, hogy minél messzebbre és messzebbre nyúl a múltban, hogy valamely klasszikus zsáner előtt fejet hajtson. A '90-es évek akcióhős archetípusai második fénykorukat élik miközben a hatodik x-et gyűrik, Spielberg évtizedekkel visszanyúl, hogy háborús giccs-eposzt rendezzen, Scorsese pedig olyan klasszikus trükkökkel regél el egy kalandfilmet, ami kicsit sem vall rá. Mégis mindnyájuk közül Michael Hazanavicius, (kinek neve már-már Shyamalan-i kiejtésű) aki bár francia, merészkedik a legmesszebb. 2011-ben, amikor a kólával és nagy adag popcorn-al jegyet váltó közönség befészkeli magát egy-egy grandiózus látványpornóra, amelyből ráadásul minden második példány három dimenzióban lepi el a termet (illetve teret), némafilmet rendezni maga a nagybetűs öngyilkosság. Vagy épp a siker kulcsa: hiszen pont az agyoneffektelt, szétszűrőzött, rángatózó, rágógumi filmek közt egy ennyire nyíltan és bátran minimalistának szánt darab úgy kilóg a mezőnyből, mint főszereplője a hangosfilmekből. Pont ezért figyel fel rá mindenki.
Underworld: Az ébredés / Underworld: Awakening (2012)
A probléma talán az, hogy nem vagyok már 13 éves. Akkor még valahogy a vámpírok és vérfarkasok közt dúló ádáz háború, a maga szürreális bájával képes volt elszórakoztatni. Mára mindezt elfújta Hollywood franchise-túltengésének szele, és a szint maradt ott, ahol 9 éve volt. Csak ez egy negyedik résznél, napjainkban, vajmi kevés egy jó popcorn mozihoz. A sztori például annyira buta, hogy megszűnik létezni - tudom, látványfilmnél ez az utolsó szempont, csak amikor percenként irritál a következetlensége, és a bénasága, akkor már zavaró. A hál'isten sűrű akciójelenetek b-filmes minősége ugyan elég ingadozó, de ez az egyetlen erénye az Underworld 4-nek, ami mérsékelten szórakoztatóvá teszi. Kate Beckinsale pedig hiába dögös a fekete latexben még 39 évesen is, a film megmentőjének ezúttal ő is kevés. Kétszer ennyi lassítás, fele ennyi ostoba duma, és mondjuk Zack Snyder - akkor talán több lenne. 4/10
Ahogyan Driss-ből (Omar Sy) árad a tömény, feltöltő életerő az egyszerűen fantasztikus. Mi több egyenesen imádni való. Mintha ez a fekete francia srác nem járta volna meg a börtönt, nem egy lepukkant gettóból származna és mintha nem jelentene neki gondot, hogy csóró, mint a fene. Lehet, hogy jelent, de leszarja. Driss megy, törtet előre, nem néz hátra, csakis a mának él és olyan tapló, hogy azt szeretni kell. Philippe (Francois Cluzet) kifinomult dzsentlümen, a felső tízezer tagja, aki nyaktól lefelé lebénult. Mivel egyedül szinte semmire nem képes, ápolót keres, amikor belebotlik ebbe a kétméteres suttyóba, aki csak egy rohadt aláírást szeretne a papírjára és már el is húzna a rákba. Hihetetlen, hogy mennyire nem tudják még ekkor mekkora szükségük van a másikra. Philippe-nek a megkülönböztetésmentes kegyetlen őszinteségre, és arra a szakadatlanul tomboló életigenlésre, ami árad Driss-ből. Driss-nek pedig lakásra, melóra - és mindezek tetejébe még egy asszisztensre akinek csaphatja a szelet. Itt kezdődik a film (illetve pontosabban egy egyszerű, de fenomenálisan jókedvű főcímmel) és mire legközelebb az órádra vagy a kijelzőre pillantasz, akkor azon imádkozol, hogy nehogy vége legyen.
Az élet Hawaii-on is lehet elcseszett - mondja George Clooney. És tényleg. Alexander Payne melankolikus, emberközeli drámáiban mindig van valami körülírhatatlan, valami behatárolhatatlan. Az a fajta kettősség, ahogyan a mély drámába parányi réseken keresztül beszivárogtatja a komikumot a legegyedibb kézjegye. Nos, az Utódok esetében sincs ez másképp: mert azon nem lehet nem görcsösen röhögni, ahogyan Clooney átszalad a közeli házaspár házába, miközben belül még hallatszik a csörömpölés, mert pillanatokkal ezelőtt tört össze a szíve. Ezt a típusvariációjú dramedy-t csak Payne tudja.
A hősiességre, vágtára született ló első nagy feladata, hogy felszántsa a földet, ahová újdonsült gazdájának édesapja vitte, miután háromszor annyit licitált rá, mint amennyit ér. A Joey-nak keresztelt patás köszönőviszonyban sincs az igás lovakkal, de ha nem tudja vele a fiatal fiú megmunkálni a földet, akkor elveszik tőle és családjától az otthonukat. Az egész filmre jellemző jelenet: Joey és Albert kínkeservesen küzdenek, hogy szántsanak miközben a nép úgy áramlik a kerítés köré, mintha legalább három szűzlány villantgatná bájait egy mező közepén a XX. század elején - elkalandoztam, az egy másik film lenne -, és a földesúr személyesen szeretné látni, ahogyan elvesztik mindenüket. A ló majdhogynem összecsuklik, az eső drámaian elered, amikor a fiú és lova együttes erővel a szakadó esőcseppek közt felszántják a termőföldet. Ez az émelyítő giccstorta első szelete, mely még kevésbé agyoncukrozott, mint a későbbiekben tálcán átnyújtott jelenetek, amelyektől hemzseg a film.
" - Maga azt hiszi, hogy ártatlan?
- Nem tudom."
Amikor a tizenkét esküdt közül egyikük "nem bűnös"-el szavaz, akkor a tizenegy emberben valami felmordul. Lökött ez az ürge?! Aludt a tárgyaláson vagy csak szimplán idióta?! A szemtanúk, a fültanúk, és minden tárgyi bizonyíték egybe vág azzal, hogy a vádlott, ez a tizennyolc éves fiú megölte az apját.
A 8-as esküdt (a karizmatikus, végtelenül szimpatikus Henry Fonda) még csak nem is azt mondja, hogy váltig állítja a fiú ártatlanságát. Csak arra ösztönzi a vele homlokegyenest szembenő társaságot, hogy beszélgessenek el. Ahogy a tökélyre írt cselekmény egyre aprólékosabban kibomlik, úgy kerülnek elő a vadló előítéletek, a személyes sérelmekkel bemocskolódott döntések, és az ész érvek. A tizenkét vadidegen közt jobban izzik a levegő, mint ebben a dohányfüst lepte, hőséggel kibélelt kis szobában. A fickó agyafúrtan, racionális érvekkel, pszichésen morzsol el minden megkérdőjelező, támadó, cinikus és arrogáns ellene irányuló fellépést. Kényelmetlen és kellemetlen a szituáció, ahogy a többség ellen menni MINDIG törvényszerűen az.
„Fülledt, forró este volt. Mocskos módon be akartam baszni.”
Paul Kemp, a nagyvárosi élet forgatagától kissé megcsömörlött New York-i újságíró korábbi életét maga mögött hagyva a mesés, napfénytől izzó Puerto Ricóba utazik, hogy egy kis példányszámú, angol nyelvű lapnál foglaljon állást. A San Juan News dolgozói azonban egytől egyig lusta, reménytelen alakok, akik szívesebben szorongatnak a kezükben rumosüveget, mint tollat, Paul pedig hamar felveszi a mérték nélküli piálással kísért, pezsgő éjszakák ritmusát, és miközben egyre gyorsabban csúszik lefelé a lejtőn, egy furcsa szerelmi háromszögbe is belekeveredik…
Dr.Jones boncasztalára ma két film is felkerül, méghozzá az utóbbi évek egyik legnagyobb sikerkönyvének kétféle adaptációja, azaz a svéd és az amerikai Tetovált lány, melyet először Niels Arden Oplev álmodott a vászonra, majd két évre rá David Fincher, a Harcosok klubja és a Hetedik rendezője tette meg ugyanezt. Mivel felesleges lenne külön bejegyzést szánni rájuk, ezért inkább trendi módon most összevetjük őket, miközben kíméletlenül keressük a válaszokat az állandóan felmerülő „remake, nem remake?” vagy éppen az örökzöld „melyik a jobb?” kérdésekre.
