Az Ördöggerinc legszebb vonulata, hogy nem egy központi mondanivaló köré épül, hanem a Del Toro által szőtt narratívába helyez el olyan alapvető érzelmeket, fogalmakat, mint a barátság, gyűlölet, szerelem, kapzsiság, félelem és gyilkosság. A képregény imádó rendezőnek pedig speciális érzéke adatott ahhoz, hogy mindezt egy olyan egyedien szőtt atmoszférában, a realizmus és a képzelet peremén egyensúlyozó világban mutassa be nekünk, amely magával ragadó. Tele van rejtéllyel, és néha libabőrbizsergetően félelmetes.

A hit talán nem mindig onnan jön, ahonnan az ember várná. Előfordulhat, hogy tátongó ürgelyukakból párolog az elveszett lélek felé, vagy épp férges almák, rothadó neonácik, totálisan kisiklott életű emberroncsok és minduntalan hívő istenverte alakok kapaszkodnak beléje, pedig nincs is. Vagy van, de nem látják. Anders Thomas Jensen filmjében olyan torzszülött, életképtelen szituációk bontakoznak ki a felszínen a szemünk láttára, hogy a nézőnek hahotázni támad kedve. Pedig a filmben brutálisan agyonvernek egy papot, lelőnek egy macskát, kirabolnak egy benzinkutat...és mégis, hidegvérrel meleg szívvel kacarászok mindezen.

Azzal kezdem, amivel johnnymoore zárja a kritikáját: utálom, kifejezetten gyűlölöm a politikát. Éppen ezért elismerendő George Clooney negyedik rendezése, mert egy olyan témát dolgoz fel, alkot meg kiváló érzékkel és ruház fel tapintható mélységgel, amely tőlem legalább olyan messze áll, mint Danny Trejo a jóképűségtől, mégis megfog vele.

2005-ben indult útjára a Fox-on egy börtönsorozat, amely egy ártatlan embert helyez középpontba, akit átvertek, lecsuktak és halálra ítéltek. Miután minden lehetséges jogi fegyver elsütése után sem tudták felfedni az igazságot, az elítélt testvére, Michael Scofield kezébe kapott egy pisztolyt, rommá varratta felsőtestét egy börtönalaprajzzal, és lecsukatta magát, hogy aztán megszöktesse bátyját a Fox Riverből. Ezzel a remek alapvetéssel indul Paul T. Scheuring sorozata, amely 2009-ben lőtte el az utolsó epizód töltényét és zárta le 4. évadjával (majd egy másfél órás filmmel) végérvényesen a testvérpár mindenen átgázoló igazság- és szökéshadjáratát.

Ezt felelevenítendően invitálok mindenkit egy kis nosztalgiázásra, illetve azokhoz szólok, akik kihagyták, hogy miért érdemes pótolni Szkófild és Báróz szökéskálváriáját. Persze a Spoiler-veszéllyel mindenki számoljon.

Brian De Palma első anyagilag kiugró sikerű filmje valójában egy tizenéves lány izoláltságának, anyja őrült bigott lényéből fakadó terrorjának drámája. Azt az adalékot, amely horrorrá avanzsálja csak a film utolsó 20-30 percében, a vérrel sprickolt fináléban láthatjuk. Ugyanis az első Stephen King könyv adaptációjaként készült film konkrétan a '70-es évek aljas tinijei közt tengődő szerencsétlen lány megaláztatására, szenvedésére, és az ebből illúzióként való felemelkedésre koncentrál.

Először lássuk a leszögezni valókat: Nicolas Winding Refn munkásságáért rajongok. Ez tény. A Valhalla Rising viszont borzasztó. Ez egy másik. Nem arról van szó, hogy túl felületes, összecsapott vagy nem kellő odafigyeléssel elkészített produkció, hanem konkrétan az, hogy akármelyik oldaláról tekintünk bele, és nézünk egyenesen a legmélyére, a "legközepébe" - már ha képesek vagyunk eldönteni, hogy az hol is van, van-e egyáltalán - egész egyszerűen érthetetlen. Az öncélú, művészieskedő értelmezhetetlenség első lépcsőfoka. Refn jól arcon baszta a publikumot.

A Frontiére(s) című, közepes horrort és a szintén felejthető Hitman-filmet is jegyző Xavier Gens, francia rendező ezúttal egy atomrobbanás következtében a föld alá menekülő túlélők kicsiny csoportjának kálváriáját meséli el, illetve mesélné, ha rendelkezne az ehhez szükséges eszköztárral. Ehelyett inkább a gondosan berendezett, atomtámadás ellen is védő ojjektum lakóinak legszürkébb hétköznapjaival untat és legbugyutább döntéseivel fáraszt felváltva, miközben a sorra felmerülő, igen fontos kérdések tetemes többségét egész egyszerűen megválaszolatlanul, figyelmen kívül hagyja, úgyhogy ne is foglalkozzunk azzal, hogy mi miért történik, mert csak magunkat hergeljük.

A Beszélnünk kell Kevinről egy borzasztóan frusztráló film. Azért, mert kissé ambivalens érzéseket szül, hogy olyan gondolatok járják át az agyunk, amik morálisan nem volnának éppenséggel elfogadhatóak egy gyerekre nézve. Mert Kevinre nem lehet úgy tekinteni, hogy az embernek ne jutna eszébe valami erőszakosság vele szemben - sokszor. Mert benne születésétől kezdve ott dübörög az elemi gonosz, akinek pokoli szórakozása az, hogy a szülői feladatoktól amúgy is kissé irtózó anyjának a lehető legrosszabbat okozza. De nem tehet róla: ördögnek született.

Vajh Daniel "Potter" Radcliffe-nek van-e esélye, tud-e érvényesülni a varázslóuniverzum gyerekhangon elmormogott hókuszpókjain túl, és le tudja-e egyszer s mindenkorra vetkőzni magáról a mindenki Fazekasa bélyeget? Mondhatnám úgy is, hogy A fekete ruhás nő részben erről szól. Első lehetőségnek egy pg-13-as, kosztümös horror a vén róka Ciarán Hinds oldalán, az Eden Lake rendezője, James Watkins kezei között nem tűnik egy elfecsérelhető alkalomnak. És habár az összes előzetes, promókép, és bármi a filmmel kapcsolatos marketing anyag Potter nevét szajkózta úton-útfélén (és természetesen a rajongók is ezért kapták fel a fejüket a telesírt mágikus zsebkendőikből), ez a másfél óra mégsem róla szól. Mondhatnám úgy is, hogy a The Woman in Black nem Potter filmje.