Johnny Marco (Stephen Dorff) a Hollywoodi fénylő csillagzat alatt éppen jól menő filmsztár. Lánya évek után bukkan fel és kapcsolódik be Johnny katatónikus életvitelébe, de a sztereotípiákkal ellentétben elsőre nem kavarja meg őt túlságosan. A széttett lábak arzenálja továbbra is szívesen várja, a whisky és a pezsgő ugyanúgy dől, ahogy a pénz a zsebeibe. De mégis: Johnny olyan, mint egy híres szobor. Mindenki vágyik rá, hogy láthassa, de végül a kíváncsi szemek magára hagyják, magányba burkolnak egy filmsztárt, akit millióan akarnak ismerni és még sincs mellette senki.

Az ázsiai filmekben már megszokhattuk, hogy szereplőik szinte minden percben püfölik egymást, műfajtól függetlenül, és ez természetesen a sportfilmeknél sincs másképp, még akkor se, ha az adott sportnak éppen köze sincs a bunyózáshoz. Ezekből vegyünk most szemügyre néhány jobb és rosszabb próbálkozást:

Tűzlabda / Fireball (2009)

Kevesen tudják, hogy annak idején, a kosárlabda feltalálásánál egy olyan sport létrehozása volt a cél, ahol a játékosok közötti fizikai kontaktus szabályellenes, így a problémás, nehezen kezelhető gyerekek is játszhatják, hiszen nem kell attól tartani, hogy netalántán egymásnak esnek. A thaiföldi filmesek azonban úgy gondolták, hogy csavarnak egyet ezen, így nemcsak kidobták ezeket a szabályokat, de mindjárt össze is boronálták a kosárlabdát a ketrecharccal, megalkotva a tűzlabdát, egy olyan játékot, ahol a labda birtoklásáért, ill. a pontszerzésért folytatott küzdelemben minden eszköz megengedett, és ahol „nincs szabály, nincs kegyelem, csak a legerősebb marad életben.”

A horror műfaján belül talán a zombis filmek képesek legkevésbé a megújulásra, hiszen az alaptörténeten nem nagyon lehet csavarni – egyik napról a másikra ellepik a világot az élőhalottak, a túlélők egy maroknyi csoportja pedig felveszi velük a harcot, hogy biztonságos helyet találjon -, mégis minden évben számtalan ilyen jellegű produkció lát napvilágot. Ennek az egyik oka nyilván az, hogy zsebpénzből ki lehet hozni egy ilyen filmet, ráadásul a horrorrajongók mindig kaphatóak egy jó kis zombis vérengzésre; akármennyire veszi, vagy nem veszi magát komolyan a film, ahol rothadó zombik csoszognak egy leamortizált városban, az már nagyon rossz nem lehet (ez persze nem igaz). Én mindenesetre nagy rajongója vagyok a témának, ezért az elmúlt néhány év terméséből szemezgettem nektek párat, jó étvágyat hozzájuk!

Ugyan a brit filmgyártást általában dicsérni szoktam, mert általam jelentősen kedvelt stílusban prezentálnak, de azért akadnak olyan produkciók is, amiknek nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Michael J. Bassett rendezése rideg és távolságtartó - ami az expozícióban még nem lenne akkora tragédia, a baj az, hogy végig ilyen és ezáltal nem nagyon engedi a nézőt közel a karaktereihez. A vadászban lenne potenciál, de végig egy erős középmezőnyben stagnál, hol pozitív hol negatív irányba csapong, de végül mit sem változtat az álláspontján.

Éreztem én, hogy inkább a Vasökölre kellett volna menni, de a poszterek egyszerűen annyira tetszetősek és hangulatosak voltak, hogy kellőképp felcsigáztak ahhoz, hogy az élményt minimálisan se rombolandó, még egy árva előzetest se nézzek meg, vagy egy ajánlót se olvassak el a filmmel kapcsolatban. És ha azt mondom, hogy még így is eléggé unatkoztam rajta, azzal mindent elárulok az Álmok otthonáról.

Neil Marshall neve ismerősen csenghet, hiszen az elmúlt évek egyik legkomplexebb horrorját tette a le az asztalra The Descent (A barlang) címen. Profin fecskendezte tele feszültséggel a túrázni induló fiatal barlangászó csajok történetét, akik nem sejtették, hogy a csákányt ezúttal másra is kell majd használniuk, mint az eredeti rendeltetése. A Descent egy vaskos, szilárd szerkezetre felhúzott adrenalin-bomba, ami a Dog Soldiers-ről nem mondható el, sőt, kifejezetten ambivalens, hiszen újra és újra szétesik a film - hol az akciók, hol a forgatókönyv miatt - apró húscafatokra. A vérfarkas mítosz korrektül történő filmbe adaptálása amúgy sem könnyű feladat, számos elkeserítő példa akad rá, és hát Marshall első rendezésében sem sikerült.

Az Alkonyat és a Rémségek cirkusza után most ismét egy újraértelmezett, a klasszikus vonaltól jelentősen eltérő vámpírtörténettel lettünk gazdagabbak, de nem akarok megijeszteni senkit, ezért elárulom, hogy A papban felbukkanó vámpírok egyáltalán nem csillognak a napfényben, de vannak szép hegyes fogaik, és használják is őket.

Az a helyzet, hogy nagy újdonságokat én se tudok hozzátenni az eddigi kritikákhoz, ugyanis a Másnaposok 2. tényleg 90%-ban ugyanaz, mint az első rész, ahol a számottevő különbséget mindössze a helyszín jelenti, ami a történet szempontjából viszont egy teljesen jelentéktelen tényező. Ebből tulajdonképpen két dolog következik: a) aki az első felvonásról lemaradt, az is nyugodtan megnézheti, mert mindent érteni fog, b) aki az elsőt látta, az valószínűleg halálra fogja unni magát, mivel ugyanazok a poénok szinte ugyanabban a sorrendben követik egymást.

Luke Goss, Vinnie Jones, Tamer Hassan, Val Kilmer, Annalynne McCord és 50 Cent. Ez a felsorolás nekem bőven elég volt arra, hogy egy szórakoztató és akciódús b-film reményében megnézzem a Blood Outot. Nem pont azt kaptam, amire számítottam, de hogy nem unatkoztam alatta, az mindenképp a pozitívumok listájára írandó, csak sajnos azt már nem tudom ilyen magabiztosan kijelenteni, hogy különösebben jól szórakoztam volna.

Ha valaki elbírja viselni ezerháromszáz-negyvenötödjére az egyik legidegesítőbb amerikai romantikus filmes klisét, az "elakarok mondani valamit, de mindig közbejön ez meg az, de igazából jobb, ha nem mondom el, mert úgy nekem is könnyebb és hosszabb lesz tőle a film"-et, akkor cserébe kap néhány hiteles és egészen kellemes, meglepően hangulatos jelenetet Jason Batemantől és egy baromi aranyos neurotikus kisfiútól.