Igyekeztem valami kimondottan halloweeni témájú filmet találni, amitől még az is hangulatba jön, aki amúgy nincs oda az ünnepért, de ez nehezebb feladat, mint hittem, úgyhogy be kell érnetek most ezzel a borzadállyal. Fogadjátok hát sok szeretettel; ez egy igen rossz film, pedig leírás alapján szimpatikusnak tűnt, és még a borítója is egész sukár.

Elérkezett Halloween, más néven a Kísértetek éjszakája, és ilyenkor persze bulizni kell, lehetőleg a legveszélyesebb helyeken. Néhány jó barát éppen ezért elhatározza, hogy a közelben álló, elhagyatott kórházépületben kívánja átmulatni az éjszakát. Egy ezzel párhuzamosan futó szálon pedig egy srácot és egy lezüllött tévésztárt követhetünk nyomon, akik egyikük húgát keresik, véletlenül éppen ugyanabban a kórházépületben, ahol mellesleg hamarosan mindannyian rájönnek, hogy kísértetek nem csak a mesékben léteznek.

A horror műfaján belül talán a zombis filmek képesek legkevésbé a megújulásra, hiszen az alaptörténeten nem nagyon lehet csavarni – egyik napról a másikra ellepik a világot az élőhalottak, a túlélők egy maroknyi csoportja pedig felveszi velük a harcot, hogy biztonságos helyet találjon -, mégis minden évben számtalan ilyen jellegű produkció lát napvilágot. Ennek az egyik oka nyilván az, hogy zsebpénzből ki lehet hozni egy ilyen filmet, ráadásul a horrorrajongók mindig kaphatóak egy jó kis zombis vérengzésre; akármennyire veszi, vagy nem veszi magát komolyan a film, ahol rothadó zombik csoszognak egy leamortizált városban, az már nagyon rossz nem lehet (ez persze nem igaz). Én mindenesetre nagy rajongója vagyok a témának, ezért az elmúlt néhány év terméséből szemezgettem nektek párat, jó étvágyat hozzájuk!

A kézikamerás, ún. ál-dokumentarista horrorfilmek kicsit sem félelmetesek – ezt úgy nagyjából az Ideglelés óta tudjuk, de azóta is szinte minden évben akad egy-két rendező, aki a szívén viseli, hogy erre a tényre feltétlenül emlékeztessen minket. Ezúttal a „The Vicious Brothers” avagy „A Gonosz Fivérek” fantázianév alatt működő rendező uraknak tartozunk köszönettel (róluk egyébként semmilyen infót nem találtam, ráadásul nagyon úgy néz ki, hogy ez az első filmjük). A dirigálás mellett pedig a forgatókönyv megírásáért is őket tehetjük felelőssé, és a film alapján azt sem nehéz leszűrni, hogy bizony mindkét téren van még hová fejlődniük.

Aki a cím és a poszter alapján valami pörgős, izgalmas, látványos akciókavalkádra számít, és épp készül megnyomni a távirányítón a Play feliratú gombot, az most azonnal csapja arcon magát, vagy 10 perc után vegye ki a DVD-t a lejátszóból, és egy laza, de határozott mozdulattal hajítsa ki az ablakon. A DVD-t. Ne a lejátszót. 10 perc után ugyanis dögunalomba és totális érdektelenségbe csap át a film, aminek innentől kezdve nem a szórakoztatás a célja (hanem minél több díj begyűjtése). Aki mindezek ellenére is úgy dönt, hogy velem tart, az most kövessen, foglaljunk helyet együtt a nézőtéren, és kísérjük figyelemmel egy kiöregedő pankrátor sorsának alakulását.

Az első rész szánalmasan borzalmas totális újrafelhasználása a 90-es éveket végig filmező Edward Furlonngal a főszerepben. Igazából ez a fontos tudnivaló. Nincs semmi elrugaszkodás, a kreativitás nulla, totál ugyanazt látjuk, csak három évvel később és százszor szarabb kiszerelésben, rosszabbnál rosszabb színészi játékkal. A két gyerekszereplő néha azért egész vicces, ráadásul főgonoszon már rég sikerült ennyit visítanom, mert amit Clancy Brown Gus Sheriffként művel, azt horrorparódiás színészekpalántáknak kéne oktatni.

Az érdekes, hogy a folytatás 3 évvel később készülve eleinte egész szép gore elemeket mutat, a maszkok is teljesen vállalhatóak, de KIZÁRÓLAG az elején. Később ugyanolyan ósdi farkasfejeket és plüssállatokat vonultat fel, mint az első rész néhány jelenetében. Csak míg ott a hangulat simán elfeledteti velünk a kilógó technikai megoldásokat, itt egyenesen irritálóan gagyivá és viccé csonkítja az amúgy is könnyfakasztóan nehezen végigülhető másfél órás játékidőt. Még szerencse, hogy van humorérzékem: mert azt a logikátlan baromságot, hogy a Sheriff azért lövi le mostohafia szerencsétlen kutyáját, mert az kettőt ugat, miközben ő az asszonyt döngetné, azt csak elviccelni lehet. Vagy amikor a két gyerek látja meghalni a Sheriffet és ahelyett, hogy elmondanák mi történt és nekik az égegyadta világon semmi közük hozzá, inkább mennek és eltemetik. Azt a fickót, aki már élve is egy elcseszett baromállat volt, az indiántemető valószínűleg egy délután a srácokat baseballozni vivő, megértő mostohafatert varázsol belőle. Meg a faszt: megnyúzza az otthon nevelgetett nyulait, majd undorítóan a szájába tömi végül lemészárolja a saját családját. A film végét firtatni sem érdemes, addigra annyira tele lesz a tökünk, hogy imádkozva ülünk, hogy az utolsó perceit számláljuk.

Tehát: Kedvencek Temetője 2 = lélegzetelállítóan szar folytatás, amely az első rész összes pozitívumát egyenként tapossa végig. Ötlettelen, zavaróan buta horror, amely már akkor halott volt, mikor még meg sem született. 3/10

Aki lakott már kollégiumban, az tudja, hogy egy szobatárssal való együttélés sokszor kész horror, de mi van akkor, ha az illető valóban egy őrült? A The Roommate nagyjából ezt meséli el, illetve csak próbálja elmesélni, de elég rossz irányból közelíti meg a témát.

Egy Sarah nevű egyetemista lány a főszereplő, és igen, ő fog egy légtérbe kerülni a kezdetben aranyos, gondoskodó Rebeccával. Egy idő után azonban a szimpátia megszállottsággá válik, és Rebecca mindent igyekszik elkövetni annak érdekében, hogy imádatának tárgya, Sarah közeléből eltávolítsa a szerinte nem teljesen hozzáillő személyeket.

A piknikkosarak réme, Maci Laci és hűséges társa, Bubu is a legújabb hollywoodi hülyeség áldozatául esett, így megkapták saját, egész estés, előszereplős filmjüket, ami pontosan olyan lett, amilyennek elképzeltük: ratyi.

Nem arról van szó, hogy a CGI-Maci Laci és Bubu nem passzolnak a környezethez és az élő szereplőkhöz, sokkal inkább a színészek nem passzolnak az animált karakterekhez. A medvék amúgy teljesen jól áthozzák a sorozat fílingjét, az első öt percben például olyan érzésem volt, mintha egy random epizódot néznék a meséből. Nem igazán értem, miért nem lehetett ebből 100% CGI filmet csinálni, mert úgy még akár nézhető is lett volna, hiszen azok a jelenetek, ahol kizárólag Maci és Bubu szerepelnek, tökéletesen működnek; hangulatosak, és valamennyire még viccesek is.

Jó játékokból gyakran készülnek rossz filmek, és ez alól sajnos a Chun-Li legendája sem lett kivétel. Pedig Uwe Bollnak köze nem volt hozzá.

A Street Fighter egyik népszerű karaktere, Chun-Li áll a középpontban, aki gyerekkorában a zongorázás mellett bunyózni is tanult. Ez utóbbi tudására pedig szüksége is lesz, ha ki akarja szabadítani apját a gonosz Bison fogságából. Márpedig ki akarja, csak előtte még egy Gen nevű fickótól kell különórákat vennie kamehamezásból.

Több paradoxonra is figyelmes lettem a film kapcsán. Az első a történet egyszerűsége, ami egyúttal jócskán túl is van bonyolítva. Ez mondjuk nem olyan nagy gond, mivel a bunyós filmeknél kb. a sztori az utolsó szempont, amit figyelembe veszek, de azért elég zavarossá válik időnként, főleg amikor mindenféle mesebeli szálakkal toldják meg.

Aki a Shrek 4-et felesleges folytatásnak tartja, az nem látta még a Nagyon vadon 3-mat, ami ugyan a mozikat elkerülve egyenesen DVD-re és Bluray-re érkezett, de olyan szinten semmilyen, hogy az már fáj.

Boog már nagyon rákészült az idei kantúrára – ellentétben barátaival, akik sorra mondják le a programot. A medve csalódottan bár, de egyedül vág neki a kalandnak, és rövidesen egy cirkuszban találja magát, ahol találkozik egy másik grizzlivel, Douggal. Boog úgy érzi, új otthonra talált, Dougnak viszont már elege van a fellépésekből, ezért a két megszólalásig hasonlító medve szerepet cserél. Amikor Elliot és a többiek rájönnek a turpisságra, felkerekednek, hogy kiszabadítsák Boogot, mielőtt a cirkusz útnak indulna Oroszországba.

Miért van az, hogy a legtöbb thrillerben/horrorban a főszereplők nem verik agyon a rosszembert, miután már óriási kínlódás és furfang árán sikerült leteríteni, hanem egyszerűen eldobják a fegyvert és elfutnak, hogy öt perc múlva már megint a nyomukban loholjon? Nyugalom; eme költői kérdéssel a legkevésbé sem volt célom már az első mondatban elspoilerezni a film végét, egyszerűen csak óva szeretnék inteni mindenkit az And Soon the Darknesstől, akit az ehhez hasonló hülyeségek zavarnak. Aki nem bírja elviselni a minden logikát megkérdőjelező cselekvéseket, az inkább ne is olvasson tovább.