"Csak akkor tehetsz meg mindent, hogyha már semmid sincs."

Betagozódtunk. A fogyasztói társadalom verejtékezve rohan a vesztébe, a személyes motivációként támasztott javak felhizlalására törekedve. Minél többet dolgozol, annál kevesebbet élsz és annál kevesebb pénzed lesz. Halálra gürcöljük magunkat azért, hogy olyan dolgokhoz juthassunk hozzá, amelyekre valójában nincs szükségünk. Igen, kifejezetten nehéz úgy beszélni Chuck Palahniuk szellemi termékéről, hogy az ember ne idézzen belőle úton-útfélen. Palahniuk valami olyan mind-tripet hozott létre, amelyből David Fincher kultuszfilmet teremthetett. Még, hogy a kilencvenes évek gáz volt. Hahh. (Aki nem látta a filmet, az szégyellje magát és ne olvasson tovább).

Ha elég régóta nézel filmeket, ha őrülten, mindennél jobban a megszállottjukká válsz, szenvedélyeddé avanzsál ez a tevékenység, akkor előbb-utóbb eljutsz egy pontra. Ez a pont minden egyénnél máshogy és másban kulminálódik. Az én felfogásom szerint bizonyos filmek, műremekek a barátaiddá válnak. Némelyikük közeli ismerős marad, némelyikük haver, és van amelyikükkel csak köszönőviszonyt ápolsz. A Remény Rabjai viszont az egyik legjobb barátommá vált az évek során. Stephen King és Frank Darabont kollaborációja mestermű.

Egy hétvége alatt ledaráltam a hat Csillagok Háborúja filmet. Most erről a nagy kalandról szeretném veletek megosztani a gondolataimat.

"Amikor még gyermek voltam, úgy beszéltem, mint a gyermek, Úgy gondolkodtam, mint a gyermek, úgy ítéltem, mint a gyermek."

Oshi Mamoru bő egy órás manga adaptációja képes megidézni azt a megrendítő meditatív sciencefiction hagyományt, amely felülemelkedik a műfaj sok gyengébb alkotására jellemző hatásvadász banalitáson, és nem veszik el a technikai részletekben. Így képes kitágítani a horizontját odáig, hogy megértse, két  méltó kérdést tehetünk csupán fel: az egyik a szellem (újra) létrejöttére vonatkozik, a másik pedig kételyek között az öröklétet fürkészi. Mamoru filmje ezért zseniális semmi felesleges mellékszál, csupán egyetlen bevetését meséli el a jövő kibernetikus beültetésekkel emberfelettivé növő kommandós főszereplőinek (a szűkszavúságáért teljes mértékben kárpótol, hogy néhány mondattal megrendítően mély jellem- és a szereplők közötti kapcsolatábrázolásra képes).

Akadnak bűnözők, akiknek nincsenek céljaik, a motivációjuk nem merül ki olyan egyszerű dolgokban, mint a pénz, vagy a mértéktelen hatalom elérése. Pusztán az emberi morált akarják darabjaira törni, végignézni, ahogy az emberek egymást tépik szét, behúzott farkú megveszett kutyák módjára rohannak, mert nem képesek reagálni a káoszra. A társadalom szabályrendszerét felborítva előjön belőlük az ösztönlény, emberi mivoltjukat levetkőzik és állatokká, korcsokká degradálódnak, majd amikor már minden lángol, a romok és a sápadt vérző zűrzavar közepette, a mocsokból felhúzott fellegvár tetején helyet foglal visítva az elemi gonosz: Joker.

A Dark Knight Joker világégetése, a bohócé aki túlburjánzott Christopher Nolan kezei közül, Heath Ledger-é, aki halálba vitte a szerepet. A sötét lovag túlnőtt rendezőjén, túlnőtt Batmanen és olyan gyökereket növesztett, amelyre képregényfilm eddig képtelen volt - bár azért akad egy majdnem tökéletes Sin City.

„Három férfi számára a polgárháború nem a poklot jelentette. Csupán egy kis gyakorlást.”

Sergio Leonét az Isten is westernfilmek készítésére teremtette. A mester pedig ezt már korábban is bebizonyította az Egy maréknyi dollárért, ill. a Pár dollárral többért című zseniális műveivel, ám csak a Dollár-trilógia befejező része lett az, ami a kiforrott, magabiztos rendezésnek hála, elsöprő erejével kíméletlenül utasította maga mögé a műfaj képviselőit, és méltán érdemelte ki a filmtörténet egyik legjelentősebb alkotásának járó pozíciót.

A cselekmény – ahogy már megszokhattuk – a pénz körül forog; ezúttal egy elásott kincs az események fő mozgatórugója. A Csúf ismeri a temető helyét, ahová a zsákokat eltemették, de csak a Jó tudja, hogy melyik sír alá, viszont a Rossznak is a pénzre fáj a foga. Egyikük sincs könnyű helyzetben, hiszen nemcsak egymással kell megküzdeniük, hanem a háborúskodó katonákkal, ill. magával a sivataggal is.

A három címszereplő első ránézésre talán nem sok közös tulajdonsággal bír, ám jobban megismerve őket, be kell látnunk, hogy nem is különböznek ők annyira. A Csúf egy körözött bűnöző, a Rossz egy bérgyilkos, a Jó pedig egy fejvadász, aki időnként összeáll áldozatával, hogy minél több városban begyűjthessék az érte járó vérdíjat. Tulajdonképpen egyetlen dologhoz értenek mindhárman: a lövöldözéshez, és mindössze egyetlen cél lebeg előttük: meggazdagodni.

Az esetleges viták elkerülése végett rögtön az elején le kell szögeznem valamit: nem arról van szó, hogy szar film a Fekete hattyú, hanem inkább nagyon finoman úgy fogalmazok, hogy nekem nem jött át. Ez valamilyen szinten azért várható volt, hiszen már Darren Aronofsky előző munkája, a Pankrátor se fogott meg igazán – sőt, egyenesen utáltam. Nem véletlenül hoztam ám fel az öreg bunyóst, mert - ha valaki esetleg nem tudná -, kezdetben egy projektnek indult a két film, de végül mégis teljesen különálló alkotásokként láttak napvilágot.

Míg a Pankrátorban egy kiöregedett sztárt láthattunk, a Fekete hattyúban egy feltörekvő reménységet ismerhetünk meg, aki az egyik legtehetségesebb balett-táncosként megkapja a Hattyúkirálynő szerepét, amiről a legtöbben csak álmodnak, és ez bizony óriási stresszel jár. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy Ninának egy olyan arcát is meg kell mutatnia a fellépésen, amit még ő maga sem ismer igazán, és a társaival, ill. a koreográfussal való kapcsolatában beálló változások olyan érzéseket váltanak ki belőle, melyeknek nem tud parancsolni.