TeríTÉKEN a trehányság
Trilógiává bővült a Taken, de a rosszfiúk még mindig nem tanulták meg, hogy Bryan Mills nem tipikusan az az ember, akinek a családjával érdemes ujjat húzni. Nehéz felfogásuknak pedig meglesz az ára, amikor a feldühödött Liam Neeson újfent Predator-üzemmódba kapcsolja magát, hogy csapást mérjen az ellenségre.
Megölték a feleségét. Nem tudja, kik tették. De kideríti.
Iñárritu filmográfiája 3 percben (Korcs Szerelmek, 21 gramm, Bábel, Biutiful, Birdman, és a The Revenant, ami idén debütál).
(figyeljétek meg, hogy mennyire kilóg a Birdman)
A harmadik évad annyira egy jelentéktelen rakás szar volt, hogy nem is írtunk róla, inkább szép csendben vártuk a sokkal jobbnak és érdekesebbnek ígérkező negyediket, ami aztán minden lett, csak sokkal jobb és érdekesebb nem. Ennek ellenére most nem megyünk el mellette szó nélkül. De nem ám!
A hétszázát! Múltkor már jól meglepődtünk azon, hogy a klasszikus nyugati szuperhős-történetek alapjaira építkező, magyar hagyományokkal, történelmi személyiségekkel és különféle érdekességekkel felcicomázott Magyar Szuperhős Mesék mennyire egy életképes próbálkozás, a Fantasmania csapata pedig ezúttal sem okozott csalódást.
Hungária Kapitánya, Harcsa Huszár és Tachkov Professzor rettenthetetlen trióját újfent elképesztő kalandokba sodorja az írók tolla; szám szerint háromba, melyek mindegyikét más-más tehetséges hazai művész képei szemléltetnek. Ahogy legutóbb, most is két képes krónika és egy képregény bújik meg a magazinban. A történeteket egy minden eddiginél veszedelmesebb ellenfél, a Sötét Bajnok ördögi tervei és pusztító ámokfutása fogja össze, ami még egy jókora cliffhangert is az arcunkba csap búcsúzóul.
A Birdman más. Először is totális zsánerváltás Alejandro Gonzalez Inarritunak, aki négy halállal kokettáló, ólomnehéz dráma után áttért valami embert próbáló, tudatos, cinikus, vicces és bizonyos aspektusaiban meta-filmre, amelyet pont belőle soha, de soha nem néztem volna ki. Másodszor, a Birdman valami olyan ösztönös, de emellett ugyanakkor átgondolt, komplex, szatirikus és borzasztóan szomorú darab az öregedés és a létezés kulcskérdéséről, amelyre már nagyon régóta szüksége volt Hollywoodnak. Úgy értem ebben a formában. A retro és a "nagy visszatérések" már semmi újat sem rejtenek magukban, sőt, az elmúlt néhány évben már hozzájuk is szoktunk, de Inarritu filmje végre egy olyan aspektusból mutatja ezt meg, amely levakar magáról mindenféle mázat és alatta a szánalmas, beteg, kiöregedett, lecsupaszított és riasztó valóság van, amely rémisztően őszinte. Michael Keatonnek pedig ezzel kell szembenéznie - nincs könnyű helyzetben.
Az olasz-amerikai Louis Zamperininek (Jack O'Connell meggyőző alakításában) mindössze egyetlen emberre volt szüksége, aki hisz benne. Aki elhitette vele, hogy sokkal többre képes, mint gondolná, hogyha az élet viharfelhői két kézzel szórják rá a villámokat, ő akkor is talpon tud maradni, akkor is képes jobb lenni mindenkinél és felülemelkedni.
Morten Tyldum (a Fejvadászokra gondolom mindenki emlékszik) filmje arról mesél rendkívül ambiciózus és érzékletes keretek között, hogy mivel jár eltérni az átlagtól. Hogyha az ember többel van megáldva, mint a szimpla hétköznapi egyének, akkor azt nem szégyellni, megvetni kell, hanem kihasználni és büszkén vállalni. A bedeszkázott elméjű gondolkodás a kicsinyes, irigy és erőszakos embereknek való, akik életük végén úgy halnak meg, hogy semmit sem tettek a világért. Nincs ezzel semmi baj, kivéve akkor, ha sokkal többre vagy hivatott.
Alan Turing azzá az emberré vált, akivé válnia kellett. Az ő hányattatott, valódi elismertség nélküli élettörténetét mutatja be Tyldum a II. világháború színfalai mögött, egy angol falucska kis termében, ahol megépíti a gépet, amely képes feltörni az Enigmát.
Kurva jó lenne ez az Ant-man tréler, csak olyan, mint a plakátja: keresed, hogy mit is kell nézni rajta. Michael Douglas és Paul Rudd egy szuperhősblockbusterben már alapból érdekes kombó, de én képtelen vagyok eldönteni, hogy akkor ez most vicces, komoly, ironikus vagy miafranc akar ez lenni. Ehh. Peyton Reed a rendező. Edgar Wrightot meg ki kellett baszni. Értem én, csak...
Volt egy pillanat, amikor az volt az érzésem, hogy Antoine Fuqua saját magából csinál hülyét. Denzel még hatvan évesen is (isten éltesse, mert tényleg ma van a szülinapja) baszott keményen pislog és fúróval, szögbelövővel, meg dugóhúzóval nyirbálja az ellent, de Fuquanak még csak olyan mentsége sem lehet, hogy kiöregedett vagy kiégett. Egész egyszerűen a The Equalizer néhány jelenete a Training Day-hez képest (mert máshoz igazából nem nagyon mérhetjük) egy elbaszott nagy röhej a cselekményével együtt, ami egy papírfecnin elfér, mégis több, mint két órás filmet csináltak belőle.
De persze nem haragudhatok, mert Hollywood ki van fogyva az akciófilmekből.
