A harmadik évad annyira egy jelentéktelen rakás szar volt, hogy nem is írtunk róla, inkább szép csendben vártuk a sokkal jobbnak és érdekesebbnek ígérkező negyediket, ami aztán minden lett, csak sokkal jobb és érdekesebb nem. Ennek ellenére most nem megyünk el mellette szó nélkül. De nem ám!
Az American Horror Storyt soha nem lehetett azzal megvádolni, hogy túlságosan eredeti ötletekből táplálkozna, de ez nem is igazán volt célja. Sokkalta inkább a horror műfajának egy-egy jellegzetes témájában, környezetében elidőző évadokkal próbálta megborzongatni a közönséget. Csakhogy mivel minden évad max. 2-3 rész után menthetetlenül kifingott, ez nem igazán jött össze. Ez az ötlettelenség pedig talán még a szokásosnál is jobban tetten érhető a Freak Showban, Ryan Murphynek és bandájának ugyanis sikerült a lehetetlen: olyan példátlan trehánysággal keltik életre a horrorcirkuszt, hogy még a legkisebb mellékszál is érdekesebb a központi szerepet betöltő torzszülötteknél.
Az ’50-es évek Floridájának egy random porfészkében lecövekelő cirkusz mutatványosai egytől-egyig valamiféle testi deformitással, genetikai rendellenességgel bíró „szörnyek”, akikkel jó vastagon megpakolták a forgatókönyvet, kezdve az ollókezű sráctól, a szakállas asszonyságon át egészen a kétfejű nőig. Az ő mindennapjaikról mesél az évad, miközben az íróbrigád végig óriási műgonddal rágja a szánkba, hogy a valódi szörnyek a sátrakon kívül keresendők, így a „normális” emberek karakterei szinte kivétel nélkül megkeseredett, önző, haszonleső, pszichopata vagy skizofrén tömeggyilkosok, akik jól megkeserítik szegény freakek amúgy sem könnyű életét.
Valamilyen érthetetlen okból nagyjából az egész évad a cirkusz népességének külső és belső konfliktusaiba kapaszkodó érdektelen műdrámát helyezi fókuszba, a háttérbe szorítva és ezáltal a mellékszereplők kezébe adva a horror-elemek java részét. Ennél fogva olyan üdítővé válnak ezek a részenkénti 5-10 perces mellékszálak, mint egy pohár víz a sivatagban. Eleinte egy gyilkos bohóc, majd egy agresszív szociopata hajlamokkal született, elkényeztetett selyemfiú ámokfutása, végül a skizofrén hasbeszélő vendégszerepében feltűnő Neil Patrick Harris zseniálisan bizarr játéka menti a menthetőt. Rejtély, hogy miért az érdekes karakterek kapják a legkisebb teret, mialatt az egész évad a cirkuszt erőlteti, de annyira nem tud vele mit kezdeni, hogy még egy épkézláb hangulatot is képtelen megragadni. Ötletek hiányában a visszatekintések, előreugrások, elhanyagolt vagy éppen eltúlzott karakterábrázolások, összecsapott történetszálak sűrűjében így lesz a forgatókönyv egy ordenáré klisé körül csapongó, inkoherens dramaturgiai katasztrófa, az évad pedig egy rém-unalmas bohóckodás. 3/10
