Alfred Hitchcock 1960-ban összedugta a fejét Ernest Lehmannel, hogy forgatókönyvet készítsenek egy vak zongoristáról, aki visszakapja látását, miután sikeresen beültetik neki egy halott ember szemeit. Ezután a zongorista ellátogat családjával Disneylandbe, ahol egy vadnyugati show-t szemrevételezve hirtelen látomása lesz arról, hogy lelövik, és akkor ráébred, hogy a szemei eredeti tulajdonosát gyilkolták meg, a tettes képe pedig még mindig bele van égve a retinájába. A történet egy üldözéssel végződött volna, a zongorista szerepére pedig James Stewarttal állapodtak meg. Végül maga Walt Disney szabotálta a filmet: megtiltotta Hitchcoknak, hogy Disneylandben forgasson, miután megnézte a Psycho-t, amit egyszerűen csak „gusztustalan”-nak titulált. Ezt követően Stewart kiszállt, Lehman összeveszett Hitchcok-kal és a „The Blind Man” sose készült el. 

Stephen King akkora rajongója a ’28 nappal később’ című brit zombifilmnek, hogy egyszer New Yorkban kibérelt egy egész mozitermet, csak hogy zavartalanul élvezhesse a filmet. A felhőtlen szórakozásért pedig nem kevesebb, mint 275 jegy árát kellett kiperkálnia. 

Mivel Nic Pizzolatto kezdés gyanánt nem is igazán magára a sorozatgyilkosságra fókuszál, így annak háttérben lappangó realizmusa kevésbé sokkoló. Ami a True Detective-et jéghideg, fagyos, barátságtalanul közeli atmoszférájúvá teszi, az elsősorban a tökéletes tempóban adagolt narratíva és főleg Matthew McConaughey. Az öntudatra ébredt színész, aki három év alatt a belét kijátszotta, hogy elfelejtsük neki a kockahasú szépfiú-imidzst, és ami azt illeti én már nem is emlékszem rá.

McConaughey egymagában félelmetesebb ebben az egy órában, mint bármi aminek köze van az áldozattal szemben elkövetett gyilkossághoz.

Két érdekesség is felfedezhető a Batman Begins soundtrackjén:
- Minden szám egy-egy denevérfaj latin elnevezéséről kapta a címét
- Olvasd össze felülről lefelé a 4-9. számok címeinek kezdőbetűit! 

Az Avatarban végig cigarettát pöfékelő Sigourney Weaver karaktere miatt a különböző dohányzásellenes csoportok kedvenc céltáblájává vált James Cameron filmje, ami szerintük rossz példát mutat az ártatlan fiatalság patyolat-tiszta lelkületének. Cameron azt hozta fel mentségéül, hogy a goromba, önpusztító, na’vi-buzi tudósasszony éppen a mai fiataloknak szeretné azt a nagyon fontos üzenetet közvetíteni, hogy jobban kéne figyelniük az egészségükre, ahelyett, hogy naphosszat a világhálón és különböző videojátékok virtuális világaiban lógnak. Weaver mellesleg egyetlen szál cigarettát se szívott el az Avatar forgatásán – a füstöt számítógéppel varázsolták a képernyőre. 

A Harcosok klubja azon jelenetében, ahol a Narrátor először üti meg Tylert, a felvétel előtti utolsó pillanatban a rendező, David Fincher félrevonta Edward Nortont azzal a kéréssel, hogy ne csak úgy tegyen, mintha megütné, hanem valóban mosson be egyet Brad Pittnek. Norton pedig ezek után tényleg fülön vágta a mit sem sejtő Pittet, akinek így valódi reakciója került rögzítésre, miközben megfigyelhető, hogy a háttérben társa alig bírja visszafojtani nevetését. 

Amikor elindítod a filmet és vigyorogva konstatálod, hogy az dugással és mészárlással kezdődik melynek végén vérrel írnak valami banális horrorsablonszerű szöveget a tükörre, akkor csak egyszerűen tudod mire számíts.

Én ugyan azt hittem, hogy a slasher halott, de ha mégse lett volna az, akkor most basztak bele a fejébe egy kurva nagy baltát.

Idén első ízben kerül megrendezésre a világ legrangosabb filmes elismerésének képletes díjátadója, a Viagra Awards, melynek keretében a szakma olyan megbecsült képviselői, mint Gevin & Dr.Jones 20+1 kategóriában igyekszik szavazásra bírni a Médiaviagra blog mélyen tisztelt olvasótáborát. A Magyarországon 2013-ban bemutatott filmek legjeire január 31-ig adhatjátok le voksaitokat. A versenyben értelemszerűen csak az általunk felsorolt címek vesznek részt, de komment formájában nyugodtan el lehet küldeni minket melegebb éghajlatra, amiért az egyes kategóriákból kihagyni merészeltünk bizonyos általatok meglehetősen hiányolt filmeket. Mindenkinek köszönjük, aki nem sajnálja azt a 20+1 kattintást, január végéig pedig lehet izgulni, amikor is kiderül, hogy vajon melyik film nyeri idén a legtöbb arany-viagrát?

1963. június 20-án délután öt óra körül elsötétült az ég Maine állam fölött. A teljes napfogyatkozás percei pedig visszavonhatatlanul megváltoztatták két nő életét, akiknek lelkébe úgy fészkelte be magát a sötétség, ahogy a Hold fekete tányérja gördült a Nap elé. A két, látszólag teljesen különálló történet fonalai ezen a délutánon kapaszkodnak össze, s bár egyik sem kifejezetten a horror jegyében íródott, mindkettő tagadhatatlanul Stephen King morbid fantáziájának szüleménye.

Nem tudom, hogy Steve McQueen választotta-e a témát, vagy az őt, de őszintén szólva örülök neki. Mert gondoljunk csak bele mi lett volna, ha teszem azt szegény megvénült, szentimentálissá vált Spielberg bácsi kaparintja meg a feldolgozandó igaz történetet. Az biztos, hogy minden második jelenetben a gyapotföldek vagy a lenyugvó nap sugaraiban, vagy könnyzáporban úsztak volna nyakig elmerülve a giccsben. Nem, ehhez a kissé agyonrágott témához egy olyan vizualitás kellett, melyet McQueen az utóbbi időben hozott magával a filmiparba. Dokumentarista és nyers. Más kérdés, hogy igazán újat ő sem tudott hozzátenni a zsánerhez, és hiábavaló a próbálkozás, mert ez a film akkor is Oscarra hajt, ha nem akar.