A James Gunn (Super) tolmácsolásában 2014-ben debütáló, ígéretes gárdával operáló feldolgozás apropóján egy kedves olvasónk volt olyan ambiciózus, hogy összekapirgálja a Guardians...történetét, hogy végre mi (én?) laikusok is megtudjuk mi a frászt fog művelni egy fegyver-fetisiszta mosómedve(!) és egy Vin Diesel hangján megszólaló fa(!!) a filmvásznon - Gevin.

A kisebb-nagyobb megszakításokkal máig tartó űropera magvait a Marvel Comics berkein belül Arnold Drake író és Gene Colan rajzoló hintette el 1969-ben, amikor a Marvel Super-Heroes füzetek lapjain először jelent meg a szuperhős csapat. A kor ontotta magából az egzotikusabbnál egzotikusabb világokban játszódó történeteket és a ponyva világából számítható merítésnek köszönhetően a nagyon távoli jövőben, a mi világunktól a lehető legmesszebb játszódik a sztori eleinte (s ez később sem változik számottevően, csak ugrálgatunk ide-oda térben és időben), hiszen senki sem úgy veszi a tartós tejet, hogy esetleg arra számít, majd a harmincegyedik század derekán is pont így fognak kinézni a dolgok. Lehet afféle erőfitogtatásnak is felfogni, hogy kinek a fantáziája ér messzebb - s részben nem is állunk távol a megfejtéstől - azonban mindenképp az emberek képzeletének megragadása volt a cél, amikor az első bunyóból és plazmalövöldözésből kivették a részüket a tagok. A hosszú évtizedek során inkább amolyan b-kategóriás csapatnak lehetett felfogni őket, hiszen kiegészítő sztoriként jelentek meg egészen 1991-ig, amikor önálló sorozatot kaptak.

Na, itt már komolyabb szelektálásra volt szükség, mint a legjobb filmek listájánál, de végül ez is elkészült (lehet fogni a fejeket már megint).

Íme a 10 legrosszabb és/vagy legnagyobb csalódást keltő film 2013-ból:

Rég volt ennyire könnyű dolgom listaírásnál; szinte nincs is olyan film, amiért fájna a szívem, hogy lemaradt, ahogy olyan se, ami csak azért került volna be, hogy kitöltse az üresen maradt helyeket. Úgy is mondhatnám, hogy listaíráshoz optimális év volt 2013. 

Jöjjön is a 10 kedvencem (lehet fogni a fejeket):

Őszintén szólva nem terveztem ilyen hangvételű posztot, de a számadatokat elnézve mégis úgy döntöttem, hogy szívesen megosztanám veletek ezeket. Ugyanis ha hiszitek, ha nem, 2013-ben sikerült rekordnézettséget elérnünk, annak ellenére, hogy milyen destruktív dolgokon ment keresztül a blog. Ez a tény pedig nem kis meglepetést okozott számomra (illetve Jones számára egyaránt), hiszen tavaly a posztok száma gyakorlatilag a felére csökkent, a rovatok szinte teljesen a kihalófél felé vették az irányt és az aktivitás mindannyiunkról részéről megcsappant. A tovább mögött folytatom a kálváriát.

Nagyon régen sikerült filmnek ennyire felbosszantania, mint tette azt Thomas Vinterberg kényes analízise egy szűk közösségről. A vadászat az emberi butaság, a naivitás és az ezekkel kéz a kézben járó előítéletekkel vagdalkozó emberekről szól. Egy olyan hamis, de valósnak vélt lavina előidézéséről, majd megállíthatatlan pusztításáról, amelynek alapja egy néhány éves, édesnek tűnő kislány hazugsága.

Vinterberg filmje mentes mindenféle feloldozástól, a szigorú és gyakorta ostoba emberi reakciókról, a morál határozta értékrendekről állít tablót, melyben talán a leggonoszabbak azok, akik végig a jó oldalon próbálnak diadalmaskodni.