"Az Oscar-díj (hivatalos angol nevén Academy Award ) az Egyesült Államok legrangosabb filmművészeti díja, amelyet a Filmművészeti és Filmtudományi Akadémia (AMPAS) ad ki több kategóriában 1929 óta."

2010-től kezdve változtattak a koncepción és a Legjobb film kategóriában az 5 lehetséges jelöltet 10-re dagasztották, hogy még több dvd-re rá lehessen vésni az "x Oscar jelölést kapott" feliratot, ezáltal próbálva felturbózni az eladást. Tipikus marketing húzás. A díjátadó előtt gondoltam összeszedem a jelölteket néhány megjegyzést fűzve hozzájuk, aztán bedobom a kérdést, hogy te kinek adnál, mennyit stb. Minden okoskodásnak és egyéni véleménynek teret adva, lehet majd szapulni vagy épp bólogatni az Akadémia döntéseire, ez a poszt erre születik.

Inception

Christopher Nolan intelligens blockbustere, ami eszméletlenül odavágott, tökéletes moziélményt kreálva. Sokan már előre temetik, hogy bizony nem fog kapni, pláne legjobb filmért járót nem. 8 jelölést kapott, viszont Nolant valamilyen oknál fogva kifelejtették a legjobb rendező listáról. Pedig bizony befért volna lazán. Sajnos szerintem sem fog annyit kapni, amennyi kijárna neki, de azért 1-2 szobrot tippelek. Főleg a látvánnyal kapcsolatos kategóriákban.

True Grit 

Meglepően sok jelöléssel (10) büszkélkedhet, habár lehet, hogy a tipikus két szék közül a pad alá eset jön el, és lecsúszik a nagyjáról. Mivel Bridges tavaly elvitte a szobrot, ami Clooneynak járt volna, ezért szerintem idén nem fog kapni főszerepért, viszont tény, hogy ütős karaktert hozott baromi jól, talán még jobban, mint a Crazy Heartban. A fényképezésért nem csodálkoznék, ha kapna.

The Social Network 

Fas*buk film, mondják sokan, nekem bejött, azt már olvashattátok. 8 jelölést kapott, köztük David Finchert jelölték a rendezőiben, Aaron Sorkint pedig adaptált forgatókönyv kategóriában, amiért bizony járhatna neki, mert profihoz hűen adaptált egy olyan sztorit, ami önmagában nem biztos, hogy ennyire működőképes lett volna. Kellett hozzá Sorkin, hogy pörögjön és ellopja a figyelmed. Egyébként mivel megosztó film lett, így természetesen a jelöléseket is sokallják jó páran.

Toy Story 3  

A bővítés előnye, hogy például egy animáció is befért? Nem mintha nem rendelkezne rengeteg erénnyel, mert tudta tartani azt a magas színvonalat, amit évekkel ezelőtt felállított. 2-szer is megnéztem, baromi jó, de a többiekkel szemben egy nagyobb összeget tennék rá, hogy a közelében nem lesz a legjobb film győztesének. 5 jelölést gyűjtött be, köztük a legjobb animációs filmét, amire jó eséllyel pályázhat. Az Illusionist van vele szemben, amit már láttam, de sajnos a gyönyörű rajzok ellenére nem tudtam annyira imádni, amennyire szerettem volna.

Winters Bone 

Az abszolút kakukktojás, amit nem értek, mert teljesen szimpla film. Azon kívül, hogy hiteles drámát láthatunk, ami inkább súrolja a korrekt, mint a kiemelkedő szintet nem sok mindent tud felvonultatni. Persze ez saját vélemény, biztos vannak bőven ellenem is. De én ezt be se raktam volna a jelöltek közé az fix. 4 jelölést kapott összesen.

Az esetleges viták elkerülése végett rögtön az elején le kell szögeznem valamit: nem arról van szó, hogy szar film a Fekete hattyú, hanem inkább nagyon finoman úgy fogalmazok, hogy nekem nem jött át. Ez valamilyen szinten azért várható volt, hiszen már Darren Aronofsky előző munkája, a Pankrátor se fogott meg igazán – sőt, egyenesen utáltam. Nem véletlenül hoztam ám fel az öreg bunyóst, mert - ha valaki esetleg nem tudná -, kezdetben egy projektnek indult a két film, de végül mégis teljesen különálló alkotásokként láttak napvilágot.

Míg a Pankrátorban egy kiöregedett sztárt láthattunk, a Fekete hattyúban egy feltörekvő reménységet ismerhetünk meg, aki az egyik legtehetségesebb balett-táncosként megkapja a Hattyúkirálynő szerepét, amiről a legtöbben csak álmodnak, és ez bizony óriási stresszel jár. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy Ninának egy olyan arcát is meg kell mutatnia a fellépésen, amit még ő maga sem ismer igazán, és a társaival, ill. a koreográfussal való kapcsolatában beálló változások olyan érzéseket váltanak ki belőle, melyeknek nem tud parancsolni.

Egy bizonyos szinten örülök, hogy elkészült a második rész, hiszen az első végre hozott magával valami eredetiséget, amit évekkel ezelőtt elloptak Hollywoodból, így egy pohár vizet küldtek a sivatagba. Nade(!), mennyire fogják ugyanazt a bőrt lehúzni, mennyire lesznek képesek működni a poénok? Egyelőre ebből a teaserből csak hangyafasznyival lettünk okosabbak, de majd idővel..


 

David O. Russell bármennyire akarta, hogy Micky Wardról szóljon a rendezése, ez a film bizony Dicky Eklundról szólt. Az ő karaktere uralkodott minden képkockán, kiszorítva minden "vetélytársat", aki csak megpróbálta elvenni tőle a vásznat. A Fighter nem olyan, mint Stallone Rockyja vagy akár az Eastwood profizmusából születő Millió dolláros bébi, hanem egy "családi tabló" ahol a boksz csak amolyan hagyaték, amivel kiszabadulhatnak a kisvárosi környezetből.

A Fighter egyik legnagyobb baja, hogy Oscarra gyúrták. Kidolgozták a drámai izmokat, a környezet bemutatását kockahassá edzették, és ezt bizony szinte minden pillanatában érezni lehetett. Nem mondom, hogy ezért vállalhatatlan film volna, mert azzal nagy hülyeséget állítanék, de aki tudja, hogy milyen filmeket vezetnek Oscar bácsi elé, az szemrebbenés és vita nélkül oda sorolná.

A két testvér kezdeti bevonulása abszolút lefekteti azt az alapot, amire aztán a rendező mindent felépíthet és nem kell attól félnie, hogy összeroskad a műve. Micky (Mark Wahlberg) a szerény fiatalabbik testvér szerepében próbálja eltűrni, hogy a bátyját, Dickyt (Christian Bale), dicshimnuszok zengik körbe a hatalmas családból akármerre jár, és a csillapíthatatlan drogfüggőségét pedig mindenki besöpri a szőnyeg alá, mintha nem létezne. Pedig ott van - erre C. Bale, ismét emberfeletti fogyása a példa - de a kisvárosban mindenki hallgat, miközben Dick folyton arról a hatalmas mérkőzésről beszél, amit kiütéssel nyert meg Sugar Ray ellen és hogy ő Lowell büszkesége. Mickyt a család veszi körül minden oldalról, a testvére edzi, az anyja pedig a menedzselési ügyekben intézkedik. A fiatalabbik testvér nagy meccsre készül, amit a pénz, egy nátha, és az a bizonyos "most szállt le a kanapéról" kijelentés húz keresztül, ami aztán csúnya vereségbe torkollik és teljesen felemészti a váltósúlyú bokszolót, ezért a dolgoknak változniuk kell.

Általánosítható tény, hogy néha megesik az egyszeri tévénézővel, hogy keveset vár és többet kap. Az pedig kifejezetten öröm - és talán szerencse - ha magyar produkciótól kapja mindezt. A Casino első része legalább akkora blődségekkel volt tele, mint Puzsér Róbert "szakértése" a Mokkában, de a keddi második rész egész nézhetőre sikeredett. Persze még így sem közelítette meg semelyik rangosabb sorozat szintjét, de tett egy apró lépést, a haladás felé.



Ezúttal néhány karakter bemutatása nem volt annyira felháborítóan irreális szutyok, mint a pilotnál. A kezdő jelenet például egy abszolút erős belépővel hívta fel magára a figyelmet, és habár ez később a zárójelenetre is utalt, mégsem bizonyult annyira ügyes húzásnak, mint ahogy az elején tűnt. A hirtelen haragú csávó karaktere ugyanis enyhén túlspilázta a dolgot a sokszor érthetetlenül agresszív kirohanásaival. A kaszkadőr karaktere amennyire érdekelt - egy bizonyos szinten - és volt benne valami, ebben az epizódban pont akkora közhelyes ökörségeket mondott néha, hogy csak mély sóhajokba fojtottam a reakcióimat. Viszont akadt néhány vigasztaló megmozdulása is.

A két szerencsejátékfüggő testvér és az idős öregúr viszont, meglepetésre nem színházi elismerésre hajtott, így még elfogadható volt a sorsuk alakulása. Csuja Imre végre hozott pár megmosolyogtató beszólást, már vártam tőle, akármekkora szenny, amit írnak, neki kijárt valami normális poén. Xantus Barbarát egyelőre nem tudom hova tenni, alakul a karaktere, néha teljesen a stabilitás látszatát képes kelteni, csak aztán jön valami görcsös színésznek látszani akarás és megbotlik. Kálloy Molnár Péter előhúzta a Beugró képességét és egy korrekt alakítással tűzte képernyőre a karakterét, amitől úgy éreztem, hogy most laza átívelés nélkül is megállhatja a helyét a Casino. Lúzer, elkeseredett apát játszott, aki mielőtt elmenekül a saját életéből beugrik a kaszinóba és megpörgeti a rulett kerék szerencséjét, mivel neki az nincs. Mondjuk kissé úgy tűnt, mintha ezt is csak egy szituációs feladatnak tudta volna be, ettől függetlenül korrektül megoldotta.

A baj még mindig valahol az, hogy a kaszinó-, a játéktermi hangulat egyszerűen hiányzik a légkörből, amit tévés botrányokkal, és gyenge feszültségkeltéssel akarnak helyrebillenteni. Tehát az eredetileg kitűzött témától eltérően akarják megtartani a nézettségük. Ami akár működhet, csak sajnálatos, hogy nem arrafelé tendálnak amerre érdekesebbé, behatóbbá válhatna a sztori. A rulettasztalhoz most több cselekményt fűztek, és még a "juhú" kiáltás sem maradt el, amivel a gép finoman jelzi, hogy kaszáltunk, csak a 8-szor egymás után lepörgött 17-es és mögötte, a kalapja alatt "vicces" megjegyzéseket bekiáltó öregasszonyt kellett volna eltávolítani, hogy ne vegye el tőlünk a színvonalasság halvány reménysugarát.



Voltak nézhető pillanatai, nem kapartam a falat minden második mondatnál, ami mindenképp előrelépés a kezdeti nehézségek után. Rohadtul nem könnyű kitaposni egy olyan utat, amit a gaz és minden kártékony mocsok benőtt már, és talán ezt nem Szurdi Miklós új sorozata fogja megtenni, de van esély rá, hogy elkezdi. 4/10.

Danny Boyle nem csupán egy anatómia leckét rendezett, hanem olyan akarat- és adrenalinbombát zúdított a nyakunkba, ahol a végén csak egy mély levegőt tudunk venni és elismerni, hogy milyen erős és kitartó emberek vannak szerte a világban. Mert aki ekkora szellemi erővel bír, és a lélekjelenléttel gladiátorként küzd, annak semmi sem való jobban, mint maga az élet.

Az elmúlt hétvége Kobe Bryantről szólt, ugyanis a Lakers sztárja nemcsak élete 4. All-Star MVP címét zsebelte be, hanem 5 perces kisfilmje is bemutatásra került, melyet Robert Rodriguez rendezett a Nike-nak, és olyan arcok tűnnek fel benne, mint Danny Trejo, Bruce Willis vagy Kanye West.

„Végül mindannyian ribancok leszünk”

Ha a címből nem lenne világos, melyik nem képviselőinek készült a film, az első percek eloszlatnak minden kételyt. Három lengén öltözött ribi száll ki libasorban egy kocsiból – ezt mi lassítva, ill. a melleikre zoomolva követhetjük nyomon. Hamarosan kiderül, hogy a Hel, Camero és Trixie által keresett gyémántok valahol a közelben vannak elásva, ezért aztán ásót ragadnak, és kezdődhet a terület átfésülése.

Igen, ennyi a történet. Hogy egy kicsit megcsavarják, bizonyos időközönként flashbackek segítségével haladunk visszafelé az időben, a végére pedig teljesen összeáll a kép (igaz, addigra már rég rájött mindenki a csattanóra). A flashbackek kivételével az egész film egy aprócska helyszínen játszódik, ahol a csajok szorgalmasan ásnak. Természetesen még ezt a bonyolult műveletet is pucsítva, magukat simogatva végzik, gondosan belassított felvételeken. Amikor pedig elfáradnak, vízzel locsolják egymást. Igen, lassítva.

Közben néha egymásnak esnek (mindenféle értelemben), meg felbukkan pár érdekes karakter is, akikkel szinte egytől-egyik összetűzésbe keverednek a lyányok. A fightok során pedig spriccel a vér, törnek a csontok, szakadnak a ruhák és a kemény beszólások sem maradnak el. Mind a pusztakezes, mind a lövöldözős harcok iszonyú nevetségesek, ám annál szórakoztatóbbak, ráadásul nem egyszer - könnyen észrevehetően - vetített háttér előtt zajlik minden.

Gagyinak tűnhet a film az eddig leírtak alapján, és az is. Csakhogy szándékosan gagyi. A Bitch Slap ugyanis a ’70-es évek exploitation filmjeinek állít görbe tükröt, így a szexi, fegyveres apácától kezdve a stílus minden jellegzetességét kifigurázza. A színészek szándékosan eltúlzott alakítással növelik a gagyi-faktort, és ahhoz sem kell túl szemfülesnek lenni, hogy észrevegyünk néhány hihetetlenül vicces cameot a ’90-es évek sorozataiból.

Több lehetőség is rejlett a témában, de még ebből az egysoros történetből is kihoztak egy meglehetősen szórakoztató és szándékosan rossz filmet, amiben többször látni a szereplők melleit, mint a fejüket. Hibái és hiányosságai természetesen vannak, ezért csak 7/10 lett a vége.

A kézi kamerás áldokufilmek még nincsenek a végletekig kiaknázva, már ha mondjuk Norvégiából hozunk példát (The Troll Hunter, nemsokára kikerül az én írásom is). De Hollywoodban úgy látszik csorog a nyáluk, hogy még még még. Ezúttal már nem tudtak mit kitalálni, a Holdon botlottak bele egy kamerába, amin a felvétel elmeséli, hogy mi nyírta ki az űrutazókat. Ellenkampány a Holdutazáshoz. Több, mint 2 perces tréler, de dögunalom számomra, és a tipikusan ellőtt klisék sem hiányoznak. Timur Bekmambetov producerkedése sem menti meg attól, hogy hidegen hagyjon. Nektek, hogy tetszik?