Ahhoz képest, hogy hány millió rajongó vágyálma teljesült ezzel a sorozattal, meglepően semmitmondó rajttal indult útjára a Dragon Ball Super. Ami persze nem jelent semmit, hiszen se hosszú-, se rövidtávú következtetéseket nem lehet levonni egyetlen röpke epizód alapján. Annyi biztos, hogy Goku és társai visszatértek a tévéképernyőkre, és ez már önmagában is olyan hihetetlen, hogy nem igazán húzhatjuk a szánkat. Amit egyébként nincs is miért húzni, hiszen ha visszaemlékeztek, a Dragon Ball Z is hasonlóan lagymatag kezdés (a bébi Gohan bömböléséről szólt kb. az egész első rész) után forrta ki magát azzá a sorozattá, ami végül 291 x fél órát vett el az életünkből, és mi ennek egy percét se sajnáltuk, és nem sajnáljuk azóta sem.

Álmok alkonya

Véget ért a Berserk sorozatot összefoglaló Aranykor-trilógia. A záró epizód sokban szakít elődeivel, pl. szembefordul azok akcióközpontúságával. Az eleddig fáradhatatlanul vágtázó tempó most könnyű ügetéssé szelídül, nagyobb teret engedve a történet, a jellemek kirajzolódásának. A csaták száma is megcsappan, de csak látszólag. A kardok ezúttal sokkal mélyebbre vágnak; a harcok a lélek bugyraiban dúlnak.

Toriyama Akira, a shounen manga és anime istene végtelennek tetsző idő után újra tollat ragadott, s élete legnagyobb művéhez, a Dragon Ball Z-hez nyúlva egyből egy másfél órás movie-val örvendeztette meg rajongóit. Az Istenek harcára keresztelt eposz pedig tökéletes példája annak, hogy a mester miért is hagyta abba annak idején a sorozatot: mert bizony egyszer a legnagyobb zsenik is eljutnak arra a pontra, amikor kifogy az ötlettáruk.

Vér és homok, meg jó sok CGI

A Berserk animesorozat felelevenítő célzatával készült mozitrilógia második részében folytatódik a Héják bandájának menetelése a harcmezőkön, így a sikert sikerre halmozó zsoldoshadsereg egyre nagyobb hírnevet vív ki magának Midlandban, élén a nemes lelkű Griffith-szel, a mindenre elszánt Caskával és a hatalmas kardot lóbáló Gutsszal. A kefehajú izomkolosszus azonban hiába kaszabolja egymaga százával az ellenséget, nem találja a helyét a csapatban, pedig óriási szükség lenne rá, amikor Doldrey ostroma után Griffith súlyos következményekkel járó hibát követ el…

A kosáranimék etalonjának számító ’93-mas Slam Dunk óta nem készült említésre méltó sorozat a műfajban – ezt az űrt igyekszik betölteni a Kuroko no Basuke, ami a trónon csücsülő SD-t ugyan megszorongatni nem tudja, ám minden tőle telhetőt elkövet, hogy 25 epizód erejéig a képernyőhöz bilincselje még azt is, aki amúgy nincs is oda a kosárlabdáért. Ahogy azt a japánoktól már megszokhattuk, igen sajátos meglátásokkal közelítenek egy-egy téma felé, így jelen esetben a gladiátorok elszántságával küzdő diákok talpa alatt izzó pálya valóságos csatatérré válik, és a shounen-fight animék kliséire épülő, röhejes túlzásokkal kísért gigászi küzdelmek a melléjük adagolt zseniális humorral egy meglepően működőképes és iszonyú addiktív koncepcióban olvadnak össze.

Nagy ember nagy karddal

Akár hiszitek, akár nem, ez egy anime. Na jó, ha igazán pontosak akarunk lenni, akkor a spanyol-japán koprodukciós rajzfilm a leghelytállóbb megfogalmazás, de ez mit sem változtat a tényen, miszerint gyerekkorom(runk?) nagy meséinek jó részéhez bizony nem kevés köze volt ázsiai barátainknak.

A sorozat Jules Verne azonos című regénye alapján készült, és bár gondolom, senkinek nem kell bemutatni, azért felvázolom, csak a rend kedvéért. Albionban járunk, ahol egy bizonyos Willy Fog éppen új cselédekre tesz szert a cirkuszból megszökött Tico és Rigodon személyében. Később a klubházban érdekes téma üti fel a fejét a gentleman-ek közt, azon tanakodnak ugyanis, hogy meg lehet-e kerülni a Földet 80 nap alatt? Mindenki nagy meglepetésére Willy bejelenti, hogy még aznap felkerekedik, és pontosan 80 nap múlva visszatér földkörüli útjáról. A klub tagjai pedig fogadást kötnek, hogy ha valóban sikerül Fognak, akkor mindenki kiperkál neki 20.000 fontot.

Elég szerencsétlen körülmények között jött létre ez a sorozat, ugyanis miután elkészült, még évekig porosodott a polcon, mire a stúdió rájött, hogy inkább a fiatalabb korosztályt kellene megcélozni vele. Ezért aztán fogták, szétvagdosták, átírták, újrarajzolták, kiegészítették, még a szereplők neveit is megváltoztatták, néhány epizód pedig teljes egészében mehetett a süllyesztőbe.

A számtalan módosítás azonban túl sokat nem vett el az élményből, többnyire csak az erőszakos jelenetektől fosztották meg. Ez így elsőre furcsának tűnhet, hiszen egy mecháról van szó (olyan anime, amiben óriás-robotok csépelik egymást), ráadásul az egész egy western-környezetben játszódik, tehát lövöldözésből sincs hiány.

Igen, ez az a bizonyos kincses sziget, amit számtalanszor feldolgoztak különböző formában, így az sem meglepő, hogy R. L. Stevenson ifjúsági kalandregénye a japán rajzfilmesek fantáziáját is megmozgatta. A 26 részes sorozat az általunk már sokat emlegetett MADHOUSE stúdió égisze alatt készült el, és természetesen az alkotók ezúttal is keményen odatették magukat.

A Dragon Ball Z vége után Toriyama letette a tollat és a ceruzát, a sorozatot pedig lezártnak tekintette, nem úgy, mint a stúdió, aminek fejesei még láttak lehetőséget a franchise-ban, ezért a DBZ záró epizódja után egy héttel máris műsorra tűzték a Dragon Ball GT első részét. A cím jelentése nem teljesen egyértelmű, a Grand Tour (Nagy utazás) vagy Galaxy Touring (Utazás a galaxisban) mellett még számtalan variáció létezik, aminek a GT a rövidítése lehet, egy dolog biztos: a cím valamilyen űrbéli utazásra utal.

A sorozat munkálataiban Toriyama már nem igen vett részt, csupán néhány karaktertervvel és apróbb beleszólásokkal látta el a produkciót. Az új írók az első Dragon Ball sorozat nyomdokain indultak el, ezért szinte teljes egészében visszahozták a sikerreceptet, és a 10-20 részeken elnyúló küzdelmek helyett inkább a humorra és a kalandokra helyezték a hangsúlyt. Son Gokuból a kristálygömbökkel újra kisgyereket csináltak, és visszahozták első nagy ellenségét, Pilaf herceget, ill. annak csatlósait. A helyszínt az űrbe helyezték át, ahol különféle bolygókon kerülnek mindenféle kalamajkába hőseink, de természetesen a harcokat sem vetették el, bár azok inkább a sorozat második felében kaptak nagyobb szerepet. A szuperharcosokat pedig még tovább fokozták, Goku és Vegita már a 4. fokozatot taposták a GT-ben.