A brit filmipar mindig is képes volt rá, hogy nagy meglepetéseket okozzon és olyan filmekkel ékesítse a filmgyártást, amelyre Hollywood rothadó filmmagja egyre kevésbé képes. Az Attack the block pont ilyen: brit suttyókat helyez a középpontba és olyan elképesztő érzékkel figyel az arányokra, hogy azok még véletlenül sem csúsznak túl, vagy válnak közönségessé. Az elsőfilmes Joe Cornish érdemei pedig csak dagadnak, hiszen a rendezői és írói feladatokat is egyaránt ő intézte, mesterien. Ráadásul a negatív szereplőket a legvisszataszítóbb tulajdonságuk mellett is olyan rokonszenvesnek és szimpatikusnak ábrázolja, hogy végül hőssé emelve őket a saját gettójukból harsogja a nevüket. És vele együtt mi is.

Aki a cím és a poszter alapján valami pörgős, izgalmas, látványos akciókavalkádra számít, és épp készül megnyomni a távirányítón a Play feliratú gombot, az most azonnal csapja arcon magát, vagy 10 perc után vegye ki a DVD-t a lejátszóból, és egy laza, de határozott mozdulattal hajítsa ki az ablakon. A DVD-t. Ne a lejátszót. 10 perc után ugyanis dögunalomba és totális érdektelenségbe csap át a film, aminek innentől kezdve nem a szórakoztatás a célja (hanem minél több díj begyűjtése). Aki mindezek ellenére is úgy dönt, hogy velem tart, az most kövessen, foglaljunk helyet együtt a nézőtéren, és kísérjük figyelemmel egy kiöregedő pankrátor sorsának alakulását.

A kör az egyik legjobb horrorfilm, amit Amerika újrafeldolgozásban készített (meg amúgy is). Ha már a horror rovatban vagyunk, akkor megkockáztatom, hogy igen, ez a remake az amely az én személyes top-ötöm élmezőnyében vert tanyát. Méghozzá azért, mert csupán vásári tinihorrorként indul, majd abból vedlik át egy misztikus borzalomba, amely ráadásul többszörösen összetett. De az esszenciája mégis az, hogy zsigeri erővel csavar az ujja köré és bármilyen közhelyes, olyan borzongatóan félelmetes és aberrált, hogy a szobában lévő kör alakú világító powergombról nem tudod levenni a szemed miután megnézed. A tévéről nem is beszélve. Mindezt pedig csupán annyi hatásvadász eszközzel teszi, amely pont elég, pont jó, arányos, egy fél-ijesztéssel sem kell több belőle. Na: ilyen horror kurva-kevés van.

Megnézed a kazettát és hét nap múlva meghalsz. Rachel (Naomi Watts) így tesz, majd amikor ráeszmél, hogy a kaszás - illetve valaki más.. - úton van érte a mélyből, villámgyors ütemben kezdi felboncolni a dolog hátterét, amelyben egy olyan bűnügyre akad, ami túl megy bizonyos határokon. És ebben (is) igazán profi a film: az ügy felgöngyölítése közben mérnöki pontossággal adagolja a feszültséget, apránként szembesít egyre aberráltabb látomásokkal - a kazetta kielemzési fázisai egyre frusztrálóbbak. A "debil", bilifejű kisfiú absztraktsága, benyögött mondatai köhögik fel az i-re a pontot.

Mindenkinek vannak olyan emlékei gyermekkorából, amikor nincsenek felesleges gondolatok az emberben, nyár van, a fák lombjain könyöklő nap szinte kitessékel a szabadba, a barátokkal való hülyülés és folyamatos csínytevések hajszolása az egyedüli és kötelező program, a szülői szigor és intelmek kikerülése mellett természetesen. Amikor minden szál cigi felhőtlenül jó, amikor egy roncstelepen dögleni és dumálni a legtisztább érzés a világon, amikor a veszély csak egyszerű játékszer, adrenalinfokozó kalandtúra semmi egyéb. A jövő nincs fenyegetően közel, a családi konfliktusok és az élet okozta hullámvölgyek könnyedebben elviselhetőek, ha őszinte társak vannak mellettünk. Stephen King A test című novellájából készült film erről az állapotról szól. Ugyan főcselekményül szolgál egy halott fiú tetemének felkutatása, de a hangsúly, a letisztult mondanivaló az odáig tartó kalandos úton és a csupasz, kendőzetlen gyermekbarátság bemutatásán van. A horroristen Stephen King tollából pedig mindez gyönyörű.

Danny Boyle nem csupán egy anatómia leckét rendezett, hanem olyan akarat- és adrenalinbombát zúdított a nyakunkba, ahol a végén csak egy mély levegőt tudunk venni és elismerni, hogy milyen erős és kitartó emberek vannak szerte a világban. Mert aki ekkora szellemi erővel bír, és a lélekjelenléttel gladiátorként küzd, annak semmi sem való jobban, mint maga az élet.

Godzilla járt már nálunk nem is olyan régen, és bár abban a bizonyos posztban szó esett első megjelenéséről, én úgy érzem, hogy ez a remekmű megérdemel egy saját, különálló bejegyzést is.

Lássuk tehát a történetet, nagyon röviden: az atombombák kizökkentenek fekhelyéről egy több millió éves szörnyeteget, aki elnyel egy jó adag sugárzást, majd előmászik az óceán mélyéről, hogy megállíthatatlan ámokfutásba kezdjen Japán városaiban. Godzilla, mint a nukleáris fegyverek jelképe jelenik meg a filmben, óriási méretű pusztítást hátrahagyva maga mögött. Azzal, hogy a normális fegyverek hasztalanok ellene, Honda Inoshiro író/rendező csak még inkább azt szerette volna hangsúlyozni, hogy a szörnyeteg maga a megelevenedett atombomba. A háborúellenes hangvétel végigkíséri az egész filmet; ide tartozik például a tudós vívódása is, aki feltalálta ugyan a titkos fegyvert, amivel a szörny elpusztítható, de fél, hogy utána rossz kezekbe kerülve csak még nagyobb kárt okozna.

Nem tudom kinek, hogy sikerült indítani az évet, milyen be nem tartható fogadalmat tettetek, vagy hogyan sikerül a memoriába nehezen beékelődő emlékeket felidézni a szilveszter éjszakáról, viszont én azt hiszem, hogy megtaláltam az újév első napjára a tökéletes filmet. Listán volt régóta, tudtam, hogy elég klasszik meg minden, de úgy sikerült megfognia, hogy észre se vettem. Csak megtette.

Engem már a trailerrel megvettek kilóra, de azt legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire bejön majd a Scott Pilgrim vs. the World. Igaz, hozzánk csak december 30-án érkezik a mozikba, de én már biztosan ott fogom újrázni, mert nagyon nagy élmény volt ez a film, ami a Kick/Asst megeszi reggelire.

A film alapjául szolgáló képregény hazánkban is kapható már egy ideje, én is találkoztam már vele a boltok polcain, de eddig nem találtam elég vonzónak, most viszont már szívesen belelapozgatnék. A történet középpontjában a 22 éves Scott Pilgrim áll, aki egy amatőr bandában zenél, és egy meleg sráccal él együtt. Összejön egy Knives nevű csajjal, aki nem elég, hogy középiskolás, de még kínai is, így aztán rengeteg poén forrása lesz a haverok körében. Mindenestre kettejük között szépen alakulgatnak a dolgok, egészen addig, míg Scott nem találkozik álmai nőjével, Ramonával. A rózsaszín hajú lányt viszont nem olyan könnyű becserkészni; ahhoz, hogy hősünk randizhasson vele, nemcsak Knives-tól kell megszabadulnia, hanem le kell győznie Ramona hét gonosz exét is…

Rendezte: Michael Dougherty

Mivel a Halloween kapcsán mindkét blogon rögtön erre a filmre gondoltak, így törvényszerű, hogy a hétvégi dömpinget ezzel kezdjük.

A rendezőnek ez az első komolyabb rendezése, íróként meglehetősen vegyes a filmográfiája, hiszen egyrészt ő írta a X-Men 2-t, ugyanakkor az über-ZS-kategóriás Bloody Mary-t is. Aztán egyszer csak előrukkol egy olyan nagy durranással, mint ez.

A történet elsőre igencsak zavaros, olyan mintha az alkotók csak gyors egymásutánba hányták volna az ötleteiket, csak, hogy mindenki érvényesülhessen. Aztán a végére egy olyan szépen kidomborított történetet kapunk, hogy csak ámulunk. Megszűnnek az üresjáratok, minden egy nagy egész lesz. Éppen ezért nagyon nem is bonyolódnék bele a történet leírásába, maradjunk annyiban, hogy az alábbiak megtalálhatóak benne: démonok, zombi gyerekek, vámpírok, farkasok, gore, pszichopata sorozatgyilkos, sötét titkok, cicik. Remélem ezzel mindenkinek felkeltettem az érdeklődését. Mindazonáltal van egy közös pont, ami arra szólít fel, hogy tiszteljük az ünnepet. Vagyis a tököket ne rongáljuk meg és adjunk édességet a „balázsoló” gyermekeknek. Igaz, minket ez annyira nem érint, így nyugodtan kijelenthetjük, hogy ez a film elsősorban az angolszász területeken élőket érinti.