Nem kifejezetten rajongok a sok történetet gyúrjunk össze, majd alkossunk belőle filmet projektekért. Rengeteg sztárt hoztak tető alá a Paris, je t'aime példájára, csak ezúttal más a helyszín. Mégis azt mondom, hogy a NY I <3 you egy egész kellemes szórakozás lett a néhány indokolatlan üresjárat mellett is.

Mivel nagy viták zajlottak Jones írásánál így rászántam gyorsba ezt a másfél órát, mert kíváncsi voltam Todd Phillips tényleg ennyire mellényúlt-e. Szerintem nem. Az viszont tény, hogy a Másnaposok színvonalát eléggé alulról szemlélte ezzel a vígjátékkal azt leszámítva, hogy Galifianakis karaktere kottára ugyanaz maradt, mint ott.

Két barom roadmoviezik. Ennyi lenne röviden a történet, közben pedig minden faszság ami be szokott az bizony be is üt. Az első 20 percen elég sokat röhögtem, viszont utána valahogy elkezdett leüllepedni a film. Haladt előre, csendesen, jó darabig poéntalanul. Igazából az zavart jobban, hogy volt néhány nagyon tipikus sablon, amit nem tudtak kihúzni a forgatókönyvből. Kár, hogy nem tudják elkerülni ezeket és valami mást, újat írni. Példának rögtön a kötelező feka, Jamie Foxx karaktere és amire utaltak vele, 200-szor elhasznált klisé. Vagy említhetném a fatert a kávés dobozban. Láttuk már? Biztos.

(Nem, ez nem az a Nelly Furtado szám.) Mi sülhet ki abból, ha Amerika egyik legrejtélyesebb bűncselekményéről készítenek filmet? Hát az, hogy nem kapunk válaszokat. Ez érthető mégis zavaró kissé, de ha mindemellett képtelenek ábrázolni a miért?-eket, ha nem jön át a pszichikai rész akkor bizony nem lesz olyan kényelmes az a fotel. Ettől függetlenül Andrew Jareckinek sikerült belenyúlnia a tutiba, mert a főszerepekre 3 olyan színészt választott, akik elviszik a filmet.

A dark fantasy rajongók nem mondhatják el magukról, hogy különösebben el lennének kényeztetve, ezért nagy hiányt igyekszik pótolni a Solomon Kane, ami nem lett ugyan egy eget rengető alkotás, de a maga nemében egész szórakoztató.

Túl sok meglepetést nem tartogat az alaptörténet, miszerint az egykor kegyetlen, ám azóta jó útra tért harcosnak – bármennyire is nem szeretné – kardot kell rántania, hogy jótevőinek szeretett lányát kiszabadítsa a gonosz fogságából.

Hatalmas újdonságokra nem kell számítani, de az apróbb fordulatok néha váratlan vakmerőséggel szállnak szembe a giccses hollywoodi klisékkel, és ezek máris sokat javítanak az összképen. A csavarosabb történet mellett a karaktereket hiányoltam nagyon. Van a békés harcos, meg a gonosz ellenség, a többiek viszont csak jönnek-mennek, és nincs egyetlen olyan karakter sem, aki állandó részese lenne az eseményeknek, vagy egy olyan segítőtárs, aki időnként feldobná egy picit Solomon szürke hétköznapjait.

Erre most mit mondjak? Fogtak egy valag akciójelenetet, temérdek szuper- és antihőssel, majd írtak köré egy felületes sztorit, hogy azért legyen meg a keret és kiadták egy hosszabb sorozatepizódnyi játékidővel. Ez itt a helyzet kérem.


Grrrrr!

Ritkán látni jó remake-et, hát még olyant, amelyik az eredetin is túltesz. Ha emlékeztek még, múltkor meglepődtünk azon, hogy az And Soon the Darknessből milyen unalmas feldolgozás készült, de hiába, rossz alapanyaggal nehéz bármit is kezdeni. Éppen ezért volt félő számomra, hogy az I Spit is hasonló sorsra jut, hiszen az eredeti változat valami borzalmasan gagyira sikeredett (akit érdekel, purgánál olvashat róla részletesebben).

Egy fiatal írónőről, Jenniferről szól a történet, aki egy eldugott kis tóparti házba költözik, hogy ott nyugodtan befejezhesse regényét. A helyi vagányoknak hamar megtetszik a gyönyörű, nagyvárosi lány, de az udvarlás egy igencsak sajátos formáját választják, így gyakorlatilag libasorban erőszakolják meg. Azzal azonban nem számolnak, hogy Jennifer visszatér, és egyesével vadássza le őket…

Annak ellenére, hogy a ’78-as filmen felváltva aludtam és röhögtem, nagyon vártam a remake-et, mivel az előzetesek egészen meggyőzőek lettek, és ez némi bizakodásra adott okot. A lelkesedésem azonban hamar letört, egészen pontosan már az első másodpercekben. Az történt ugyanis, hogy szinte a legapróbb különbség nélkül, az eredeti változat képkockái köszöntek vissza a képernyőről. Mondanom sem kell, mennyire örültem ennek, de persze hajtott a kíváncsiság, ezért nem vágtam ki egyből a filmet – szerencsére -, mert rövidesen kiderült, hogy a kételyeim alaptalannak bizonyultak.

Ha jól látom rom-komokról még nem sokat írtunk, valszeg ez marad így, pláne ha Jonest kérdezitek a témában. Azért elvétve majd beütemezek néhányat a magam részéről. Példának okáért, itt van ez a darab, amiről előzetesen ordított, hogy buta lesz és nicsak, egyáltalán nem lett az, sőt.


A youtube hatalma.

Shrek kalandjai a negyedik felvonáshoz érkeztek – kérdés, hogy mindannyiunk kedvenc ogréje a harmatgyenge harmadik rész óta meg tudott-e újulni annyira, hogy ismét egy szórakoztató filmmel örvendeztessen meg minket? A válaszom egy nagyon halovány igen, bár azt hozzá kell tennem, hogy az első két rész színvonalának csak messziről integet, és a rengeteg lehúzó kritika ellenére én mégis egészen kellemes kikapcsolódásnak találtam.

Sohasem a rendkívül egyedi és újszerű történetéről volt híres a franchise, sokkal inkább az érdekes karaktereinek és jópofa humorának köszönhette a sikert. Erre azonban túl sokáig nem lehet építeni, hiszen a folytatásokban már nincs szükség karakterépítésre, így bármennyire is kedveljük őket, ütős történet nélkül bizony kiszámíthatóvá, unalmassá, és előbb-utóbb erőltetetté válnak. Az írók is rájöttek, hogy nagy változtatásokra van szükség, de ennyire nagyok azért talán mégse kellettek volna. Lássuk, mit eszeltek ki:

Shrek már nem a régi; amellett, hogy az egykor minden emberben félelmet keltő ogrétől már senki nem riad vissza, még szeretett mocsarából is turistalátványosságot csináltak. Mindennél jobban szeretné visszakapni ijesztgetéssel és dagonyázással teli régi életét legalább egyetlen napra, és erre lehetősége is nyílik, amikor a sors összehozza őt egy apró termetű, ám annál nagyobb hataloméhséggel bíró varázslóval, Rumpelstiltskinnel, aki csúnyán rászedi hősünket, így Shrek nem sokáig élvezheti egy „igazi ogre” hétköznapjait, mert hamarosan egy olyan világban találja magát, ahol Rumpelstiltskin az uralkodó, ő pedig sohasem találkozott Fionával. Egyedül rá vár a feladat, hogy rendet tegyen Túl az Óperenciánban, valamint visszaszerezze szerelmét, és megmentse barátait.

Magával az ötlettel semmi gond nincsen, mégis valahogy kiaknázatlan maradt. Talán túl sok mindent szerettek volna belezsúfolni a készítők, de ettől csak szétszórt és átgondolatlan lett az egész. Próbál újszerű lenni azzal, hogy gyökeresen felforgatja a mesevilágot, de közben fél kézzel az első részbe kapaszkodik, hiszen Shreknek újra végig kell járnia a Fiona szívéhez vezető utat. A legújabb divatnak megfelelően szomorkodós jelenetekből is szokatlanul sokat kapunk, de szerencsére az elmúlt egy-két év animációs filmjeihez képest humorból is lényegesen több van. Természetesen a kötelező tanulság sem maradhat el, aminek hatására könnyen magunkra ismerhetünk az elégedetlen Shrekben.

A mondanivalón kívül is vannak ám jó pontjai a filmnek. Ilyen például a Shrek nélküli világ ábrázolása, vagy az akciódús jelenetek, amik kellőképp pörgősek és látványosak, a nevetésről pedig Szamár és Kandúr gondoskodik, akik a látszat ellenére még ebben a kietlen világban is elemükben vannak. A régi, ismerős karakterekkel nincs is különösebb gond, de az újak bemutatkozása nem lett az igazi. Nem arról van szó, hogy kevésbé érdekesek vagy fantáziátlanok, csak egyszerűen túl keveset mutatnak magukból. Rumpel egyáltalán nem hiteles gonosztevő, és a boszorkányhadsereg is jóval több lehetőséget rejtett magában, de ez igaz az ogre-táborra is, plusz a fejvadászt is szívesen megismertem volna egy kicsit jobban, mert ő az, aki a legkevésbé illik bele a képbe.

A grafika egyébként a legfőbb pozitívuma a filmnek; a tájak, az épületek és a karakterek is szépek. Ehhez jön még a nem túl jól összerakott, de azért érdekes történet, valamint pár néha szomorkodós, máskor meg egészen humoros és szórakoztató jelenet, amik néhány pillanatra felidézik az első részek hangulatát. Sokat nem szabad tőle várni, de egy 6/10-es élménynek bőven elmegy.

A prequelek nálam alapból hátránnyal indulnak, mert általában nem szeretem előre tudni egy film végét. A Death Race 2 esetében viszont nem voltak ilyen előítéleteim, hiszen – mint ahogy az várható volt -, rohadtul nem a történetre épít, méghozzá annyira nem, hogy kb. egy az egyben lemásolja az első rész minden fontosabb momentumát.

Carl Lucast egy félresikerült bankrablás után lecsukják, és mivel nagyon kemény meg kevés a haja, rögtön fel is kérik, hogy vegyen részt az ún. Deathmatch-en. A tévében is közvetített viadalon a legelvetemültebb rabok mérik össze erejüket, akik eleinte puszta kézzel harcolnak, majd ha ügyesek, különböző fegyverekhez juthatnak. A háttérből természetesen itt is egy nő irányítja az eseményeket, aki bármire hajlandó a nézettség növelésének érdekében, ezért átalakítja kicsit a játékot, és létrehozza a Death Race-t, ahol felfegyverzett autókkal csapatják a versenyzők. Lucas helyzetét nehezíti, hogy volt főnöke vérdíjat tűzött ki a fejére…

Nosztalgia, erőtlenség, vontatottság és össze nem illő jelenetek sorozata teszi középszerűvé Florian Henkel von Donnersmarck Utazóját.

Alapvetően semmi baj nincs abban, amikor egy bizonyos korosztályos ízlést akarunk megszólítani a filmünkben, mert igen is vannak más típusú akcióhősök, mint a 80-as évek fél hadsereget legyűrő izompacsirtái. Ezt a hullámot lovagolta meg a Mr. és Mrs. Smith, majd a Kéjjel-nappal is.