Mi történne akkor, ha éppen nyaralásunk közben törne ki az apokalipszis? Képzeljük csak el, üdülünk egy Hawaii-hoz hasonló helyen, esténként színes koktélokat iszogatunk, majd a csinos bikinis nőkre kacsintgatásunk közepette megpróbálunk alkohollal kikapcsolódni, amikor is egyszer csak elszabadul a pokol és azon kapjuk magunkat, hogy az idilli nyaralásnak bizony azonnal vége van és rögtön megkezdődött az, ami minden béketűrő ember rémálma: mégpedig a könyörtelen túlélés, amelyet véresszájú és kellőképpen idegbeteg zombik keserítenek meg még jobban. Nos, ha valaki kíváncsi erre az élethelyzetre, annak mindenképpen ki kell próbálnia a Dead Island című játékot, ugyanis pontosan ezzel a felütéssel indít. 

A valamilyen formában fiatalokkal is foglalkozó amerikai független film, ha nem éppen a kertváros hátsó udvarában szörnyülködik, akkor általában az iskolapadok mögé ül. A csavar annyiban szokatlan, hogy most a tanítás után a tanár lóg a szeren. Így a film igazi tétje, hogy valamiféle ítéletet alkossunk a gyerekekkel nagyon jól bánó (?!), idealista tanárról, akit viszont, már-már feladata ellátására alkalmatlanná tesz az órák alatti (de gyakorlatilag az egész filmen végig menő) folyamatos kábítószer utáni tompasága, amit Ryan Gosling olyan hihetetlenül jó arcjátékkal és klasszis színészi játékkal alakít, hogy teljesen elsikkad a film minden más hibája (mármint itt is a kimondatlan cél az oktatási rendszer és a társadalom kritikája, amiben túl korán bezárulnak a tanuló előtt a "kapuk", és ideje korán fel kell nőni, azonban a film ez irányú mélysége, megmarad egy jobban sikerült Harmadik műszak epizód színvonalán). A kamerakezelés fantáziátlansága is a társadalomkritikus sorozatok bevett módszerét idézi, ami miatt már-már mi magunk is elbódulunk a film végére. Összességében mégis egy hajszállal más, mint a nagy átlag és ennek a különbségnek a tetten éréséért érdemes megnézni...8/10

(A kritikát Borosta szállította, a Filmélmény bloggere).

(Az összeállítás első része itt olvasható.)

Hatodik érzék

(The Sixth Sense)

1999

"Halott embereket látok."

"I see dead people."

Cole Sear

Haley Joel Osment

(Mivel a blog.hu nem engedélyezte egyszerre posztolni a cikket, így két részben olvashatjátok).

Az ilyen listákat általában rangsorolni szokták, de én ezt nem tettem meg. Butaság is lenne. Ezeket a filmeket nem lehet összehasonlítani. Különböző műfajok, különböző korszakok. Egy közös van bennük. Mindegyikben találhatók olyan idézetek, melyekre mind emlékszünk. A következőkben tehát összegyűjtöttem 35 klasszikus és emlékezetes (illetve a végén még 2, utolsó pillanatban ”hozzácsapott”, általam kedvelt) filmidézetet, szigorúan rangsorolás nélkül, teljesen véletlenszerű sorrendben, ezért be sem számoztam őket. Még annyira felhívom a figyelmeteket, hogy van köztük olyan, melyek külföldön elhíresültek, de itthon már olyan fordítást kaptak, melyek nem maradtak emlékezetre méltóak, de az eredeti szöveg miatt megérdemlik, hogy ide kerüljenek. Kellemes idézgetést!

Casablanca

(Casablanca)

1942

"Louis, azt hiszem, ez egy gyönyörű barátság kezdete!"

"Louis, I think this is the beginning of a beautiful friendship."

Richard "Rick" Blaine

Humphrey Bogart

Mindig is rajongtam a természetfelettivel kapcsolatos sorozatokért, azonban a Supernatural valahogy soha nem mozgatta a fantáziám. Egyszer sok éve láttam belőle 5 percet és megállapítottam, hogy ez unalmas, és így gondoltam egészen egy évvel ezelőttig, amikor újra az elejétől kezdték adni a tvben és úgy döntöttem adok még egy esélyt a sorozatnak. Nem kellett csalódnom, éjfélkor, mikor véget ért az első epizód, szinte extázisban voltam, hogy ezt a sorozatot én IMÁDOM és hogy eddig miért nem néztem?!

Úgyhogy az első évad felét még a tvben néztem meg, a többi évadot letöltöttem és 3 nap alatt bedaráltam a sorozatot egészen az 5.évad végéig, merthogy mikor felfedeztem, hogy ez engem nagyon is érdekel, az USA-ban (technikailag Kanadában) már elkezdődtek a 6. évad forgatásai.

What Happens When The Doctor Becomes The Patient?  And what is more!
What Happens When Gregory House Becomes The Patient?

Nos, a FOX méltán sikeres sorozatának hatodik évadjában megkapjuk erre a választ. Az (számomra meglehetősen megdöbbentő) 5. évad fináléja után egy másfél órás premierrel nyitott ez a szezon és mindent érezhettünk az epizóddal kapcsolatban, csak azt nem, hogy csalódtunk. Az írók az első két évben még óvatosabbak voltak, a harmadik évad óta pedig sok mindent meg mernek lépni (a betegek meghalnak, új csapat...) és ezt folytatva, 5 év 'feszült várakozás' után végre szabad utat engedtek nekünk House elméjébe. Ez pedig nem csak a kezdésre igaz, hanem az egész évadra, ami jogosan viselhetné akár a "House feje" címet is. Spoilerekkel a tovább mögött.

A South Park címszó nekem 2005 óta a kifogásolhatatlan minőséget takarja. Hihetetlen, hogy mennyire jól összerakott animációs sorozatot hozott össze a rendezőpáros, Trey Parker és Matt Stone. Rendkívül kreatív és társadalomkritikus epizódokat dobtak a tévénk képernyőire. Ennek is köszönhető a sorozat 14(!) éves múltja. 14 év alatt, 14 évadot készítettek, és mindegyik töretlen siker lett. Ugyan az első három évadhoz egyik sem tudott felérni, mégis sikerült tartaniuk a kezdetben elég magasra tett lécet. Készült egy mozifilm is a sorozathoz, azonban az finoman szólva is lagymatag lett... Ma nem másról, mint a legutóbbi befejezett évadról (most kezdődött a 15., de ebből csak néhány rész jelent meg) írnék néhány sort.

Meg kell hogy mondjam, az előző 5. évad elég lapos volt, egy-két kiemelkedő rész volt benne és ennyi. Aztán behozták nekünk az évadfinálét, amitől majdnem mindenki agyát dobta, szóval egy teljes nyáron át körmöt rágva vártam a 6. évad premierjét. Eljött hát az évad premierjének napja, másnap azonnal megnéztem, és azt kell mondjam, elég nagyot csalódtam. Sokkal dinamikusabb és jobban megoldott premierre számítottam, de nem ezt kaptuk. Spoilerhegyek a tovább után.

Kezdjük némi szociológiával: a skandináv államokba, kiváltképp Svédországba és Dániába a 60-as, 70-es évek óta folyamatosan érkeztek az akkori Jugoszláviából, Törökországból és még egy csomó országból bevándorlók, egy jobb élet reményében, köztük sok zűrös alak. Ez a film róluk és egy feltörekvő svéd fiúról szól. Már az első képkockánál látszik, hogy ez a film nem a szépségével, vagy a humorával fog elragadni, hanem a Pusher trilógiához hasonlóan a közvetlen erőszakosságával. Nyers beszámoló ez, akár dokumentumfilm is lehetne, de nem az. Remek forgatókönyv, fotókiállításra való képek, kiváló színészi teljesítmények. Megkockáztatom, hogy egyes szereplők most játszottak először filmben, annyira hitelesen alakítják a gengsztert.

Az esetleges viták elkerülése végett rögtön az elején le kell szögeznem valamit: nem arról van szó, hogy szar film a Fekete hattyú, hanem inkább nagyon finoman úgy fogalmazok, hogy nekem nem jött át. Ez valamilyen szinten azért várható volt, hiszen már Darren Aronofsky előző munkája, a Pankrátor se fogott meg igazán – sőt, egyenesen utáltam. Nem véletlenül hoztam ám fel az öreg bunyóst, mert - ha valaki esetleg nem tudná -, kezdetben egy projektnek indult a két film, de végül mégis teljesen különálló alkotásokként láttak napvilágot.

Míg a Pankrátorban egy kiöregedett sztárt láthattunk, a Fekete hattyúban egy feltörekvő reménységet ismerhetünk meg, aki az egyik legtehetségesebb balett-táncosként megkapja a Hattyúkirálynő szerepét, amiről a legtöbben csak álmodnak, és ez bizony óriási stresszel jár. A legnagyobb problémát az jelenti, hogy Ninának egy olyan arcát is meg kell mutatnia a fellépésen, amit még ő maga sem ismer igazán, és a társaival, ill. a koreográfussal való kapcsolatában beálló változások olyan érzéseket váltanak ki belőle, melyeknek nem tud parancsolni.