Kacsamesék - Duck Tales

Hú-ú. Azóta sincs jó kaland-rajzfilmsorozat. A szemtelenül gazdag Dagobert bácsi, akinek dollár volt a jele az oviban, a kölykök (Niki, Tiki, Viki!) és persze a mindig balfa*z (12-es karika) Quack kapitány. Amikor úgy keltél fel az összes szombat-vasárnap reggel, hogy tudtad van mit nézni a tévében. Már a főcímdal akkora hangulatba bódít, hogy alig várod ezúttal Dagobert mekkora zűrbe keveredik majd. Aztán jönnek a fiúk, hoznak pár spéci kütyüt, közben Quack kapitány a lehető legvalószínűtlenebb manőverrel leteszi a gépet és közösen mentik meg a pöttöm-főnököt valamelyik eszeveszett fő gonosz karmai közül, de csak éppen-hogy, azért legyen miért izgulni. A Duck Tales (ejtsd: Dáktélsz) humora egyébként még mindig zseniális: csipkelődő, aranyos és gyermeki, amit a szinkronhangok minőségien dobnak fel. Az összes rész csordultig van töltve kalanddal a lehető legváltozatosabb helyszíneken (Sivatag, Antarktisz, elég csak a főcímben felbukkanó a képeket figyelni), tehát idő sose volt unatkozni abban a huszonakárhány percben. Amellett pedig, hogy mindig képes elszórakoztatni, a készítők ügyeskedve csentek bele némi mondanivalót, afféle titkos adalékot, amit nem úgy szúrsz ki, ahogy manapság megrágják és majdnem le is nyelik helyetted (mármint izé, a gyerekek helyett), hanem szépen és könnyedén olvad bele a környezetbe. Hatalmas klasszikus, felnőtt fejjel is üvöltöm a refrént. Itt az élet hurrikán...Hú-ú.

„Everybody get up, it’s time to slam now…”

Gondolom, sokan emlékeznek még erre a dalra, ill. a hozzá kapcsolódó filmre, ami nekem személy szerint életem egyik első moziélményét jelentette akkoriban. A Bolondos Dallamok és Michael Jordan találkozása egy nagyszerű családi film-rajzfilm hibridet eredményezett, ami szerencsére még éppen időben készült el ahhoz, hogy a hagyományos 2D-s rajzfilmfigurák boldogítsák a szereplőket, és ne olyan Garfield-szerű CGI-szörnyekkel pakolják tele, mint ami az utóbbi 10 évben jellemzi a hasonló filmeket. A Looney Tunes szereplői és Jordanék pedig remekül megférnek egymás mellett, szinte tökéletes harmóniát alkotva, így még 15 év elteltével sem lógnak ki a mesefigurák a filmből, vagy az élőszereplők a meséből – nézőpont kérdése.

Ahogy az a címből is kivehető, a sorozat egy család nem éppen hétköznapi kalandjait meséli el, ez a család pedig nevezetesen a Mézga család, melynek tagjairól szintén nem mondható el, hogy átlagosak lennének. Kezdjük mondjuk Aladárral, a família legfiatalabb tagjával, aki bár csak 12 éves, máris egy zseni agyával rendelkezik, és szabadidejében olyan kütyüket gyárt, amikkel például kapcsolatba tud lépni a XXX. századi leszármazottjával, MZ/X-szel. A családfő, Géza, fiával ellentétben nem az éles elméjéről híres, ellenben szívesen veszi igénybe köbükunokája, MZ/X által a múltba teleportált kütyüket, melyek mindig hangos csörömpöléssel érkeznek, mivel Géza rendszerint elfelejti kinyitni az ablakot. Felesége, Paula a legjózanabb családtag, aki szinte minden egyes epizód végén megbánja, hogy nem a Hufnágel Pistihez ment feleségül. Végül itt van még nekünk a „vizes agyú” Kriszta is, Aladár nővére, aki előszeretettel idegesíti öccsét, gyakran pedig a nézőket is, például a gitárja segítségével. Háziállatokból sincs hiány Mézgáéknál, van neki kutyájuk: Blöki, macskájuk: Maffia és Aladárnak még egy kísérleti egere is akad: Kompót. Rajtuk kívül még egyetlen szereplőt kell megemlítenünk, az elmaradhatatlan Máris szomszédot, aki eleinte még Mézgáék mellett, ám a későbbi évadokban már alattuk lakik.

Roger nagy bajban van: egy befolyásos férfi megölésével vádolják, ráadásul az indíték stimmel, a bizonyítékok is azt sugallják, hogy ő az elkövető. Egyetlen reménye Eddie Valiant (Bob Hoskins) az iszákos magánhekus, akit a múlt szorongat, napról-napra él. Eddie végül kénytelen belemenni a játszmába: tisztázni Rogert, megverekedni a múltjával, és fényt deríteni egy sokkal összetettebb gyilkossági és zsarolási mizériára, mint azt hitte volna.

Simán el lehet adni egy piszkos kis kriminek Robert Zemeckis zseniális rendezését, miközben az valójában egy gyerekeknek szóló matiné darab, de azért több is annál. Gyerekeknek célzott krimi. Persze 8-9 évesen arról se volt fogalmam, hogy pontosan milyen műfajok vannak, de így jó 10-12 év távlatából már látni, hogy milyen gyönyörű bűnügyi történet ez, megbolondítva klasszikus mesefigurákkal. A kíméletlenül bolond és ügyetlen Rogerrel, a kinézetével minden férfit piszkosul felizgató feleségével, Jessicával, és még tucatnyi ismerős rajzfilmalakkal. Az alapfelütés önmagában megér némi dicséretet: a firkák és az emberek közös társadalomba verődése nem is lehetne szebb. Korrupció, rasszizmus és üzleti érdekek mellett azért akad itt Gorilla-verőlegény, fekete-fehér pincérlány, de még Tapsi-Hapsi is beköszön néhány pillanat erejéig - a szivarozó pelenkás maffia-csecsemő már csak hab a tortán.

Akár hiszitek, akár nem, ez egy anime. Na jó, ha igazán pontosak akarunk lenni, akkor a spanyol-japán koprodukciós rajzfilm a leghelytállóbb megfogalmazás, de ez mit sem változtat a tényen, miszerint gyerekkorom(runk?) nagy meséinek jó részéhez bizony nem kevés köze volt ázsiai barátainknak.

A sorozat Jules Verne azonos című regénye alapján készült, és bár gondolom, senkinek nem kell bemutatni, azért felvázolom, csak a rend kedvéért. Albionban járunk, ahol egy bizonyos Willy Fog éppen új cselédekre tesz szert a cirkuszból megszökött Tico és Rigodon személyében. Később a klubházban érdekes téma üti fel a fejét a gentleman-ek közt, azon tanakodnak ugyanis, hogy meg lehet-e kerülni a Földet 80 nap alatt? Mindenki nagy meglepetésére Willy bejelenti, hogy még aznap felkerekedik, és pontosan 80 nap múlva visszatér földkörüli útjáról. A klub tagjai pedig fogadást kötnek, hogy ha valóban sikerül Fognak, akkor mindenki kiperkál neki 20.000 fontot.

Elég szerencsétlen körülmények között jött létre ez a sorozat, ugyanis miután elkészült, még évekig porosodott a polcon, mire a stúdió rájött, hogy inkább a fiatalabb korosztályt kellene megcélozni vele. Ezért aztán fogták, szétvagdosták, átírták, újrarajzolták, kiegészítették, még a szereplők neveit is megváltoztatták, néhány epizód pedig teljes egészében mehetett a süllyesztőbe.

A számtalan módosítás azonban túl sokat nem vett el az élményből, többnyire csak az erőszakos jelenetektől fosztották meg. Ez így elsőre furcsának tűnhet, hiszen egy mecháról van szó (olyan anime, amiben óriás-robotok csépelik egymást), ráadásul az egész egy western-környezetben játszódik, tehát lövöldözésből sincs hiány.

Igen, ez az a bizonyos kincses sziget, amit számtalanszor feldolgoztak különböző formában, így az sem meglepő, hogy R. L. Stevenson ifjúsági kalandregénye a japán rajzfilmesek fantáziáját is megmozgatta. A 26 részes sorozat az általunk már sokat emlegetett MADHOUSE stúdió égisze alatt készült el, és természetesen az alkotók ezúttal is keményen odatették magukat.

Feltételezem, nem én vagyok itt az egyetlen, aki kiskorában, miután felhörpintett egy adagot a gumibogyószörpnek kinevezett málnaszörpből, a haverjaival együtt eszetlen ugrándozásba kezdett az udvaron. Hiába, a pattogó mackók óriási népszerűségnek örvendtek idehaza a ’90-es évek hajnalán, és bárhogy bömböl, tombol, zúg a víz, a Gumimacik mindig is az egyik legszerethetőbb rajzfilmsorozat marad. 

A Dragon Ball Z vége után Toriyama letette a tollat és a ceruzát, a sorozatot pedig lezártnak tekintette, nem úgy, mint a stúdió, aminek fejesei még láttak lehetőséget a franchise-ban, ezért a DBZ záró epizódja után egy héttel máris műsorra tűzték a Dragon Ball GT első részét. A cím jelentése nem teljesen egyértelmű, a Grand Tour (Nagy utazás) vagy Galaxy Touring (Utazás a galaxisban) mellett még számtalan variáció létezik, aminek a GT a rövidítése lehet, egy dolog biztos: a cím valamilyen űrbéli utazásra utal.

A sorozat munkálataiban Toriyama már nem igen vett részt, csupán néhány karaktertervvel és apróbb beleszólásokkal látta el a produkciót. Az új írók az első Dragon Ball sorozat nyomdokain indultak el, ezért szinte teljes egészében visszahozták a sikerreceptet, és a 10-20 részeken elnyúló küzdelmek helyett inkább a humorra és a kalandokra helyezték a hangsúlyt. Son Gokuból a kristálygömbökkel újra kisgyereket csináltak, és visszahozták első nagy ellenségét, Pilaf herceget, ill. annak csatlósait. A helyszínt az űrbe helyezték át, ahol különféle bolygókon kerülnek mindenféle kalamajkába hőseink, de természetesen a harcokat sem vetették el, bár azok inkább a sorozat második felében kaptak nagyobb szerepet. A szuperharcosokat pedig még tovább fokozták, Goku és Vegita már a 4. fokozatot taposták a GT-ben.