Akadnak bűnözők, akiknek nincsenek céljaik, a motivációjuk nem merül ki olyan egyszerű dolgokban, mint a pénz, vagy a mértéktelen hatalom elérése. Pusztán az emberi morált akarják darabjaira törni, végignézni, ahogy az emberek egymást tépik szét, behúzott farkú megveszett kutyák módjára rohannak, mert nem képesek reagálni a káoszra. A társadalom szabályrendszerét felborítva előjön belőlük az ösztönlény, emberi mivoltjukat levetkőzik és állatokká, korcsokká degradálódnak, majd amikor már minden lángol, a romok és a sápadt vérző zűrzavar közepette, a mocsokból felhúzott fellegvár tetején helyet foglal visítva az elemi gonosz: Joker.

A Dark Knight Joker világégetése, a bohócé aki túlburjánzott Christopher Nolan kezei közül, Heath Ledger-é, aki halálba vitte a szerepet. A sötét lovag túlnőtt rendezőjén, túlnőtt Batmanen és olyan gyökereket növesztett, amelyre képregényfilm eddig képtelen volt - bár azért akad egy majdnem tökéletes Sin City.

Tim Burton egy szürreális szubjektív világot teremtett, Joel Schumacher két végtelenül egyszerű és buta, - de szórakoztató, igen még a Schwarzis sem annyira mélypont, mint ahogy harsogják - popcornfilmet hozott ki a DC képregényéből. Christopher Nolan ebből a valóságon túlra kergetett, feszülős latexruhába bújtatott, gyerekes köntösből húzza ki a Batman-filmeket: megfogja és leráncigálja a fellegekből, lecsiszolja róla a felesleges giccset, elegánsan felöltözteti és emberivé faragja. Ha pedig szuperhős-mítoszt igyekszik egy rendező realista mozivá adaptálni, arra a kíváncsi szemek mindig odaszegeződnek. Vagy azért mert ők maguk sem akarják elhinni, hogy ez lehetséges, vagy azért, mert olyan elvetemült vadfanatikusok akik alig várják egy-egy hasonló projekt beteljesülését - vagy a kettő mértékarányos kombinációjából kinyert vegyület miatt, amit úgy hívnak, hogy kíváncsiság. Egy a lényeg, hogy lehetséges: mert jött Nolan és úgy felrúgta a képregény adaptációk szabályszerű struktúráját, hogy Hollywood még akkor is beleremegett ha már kezdték teljesen körbegyűrűzni a képregényfilmek.

Jones kritikája:

Az van, hogy megint nem nagyon tudok (és nem is akarok) vitába szállni a neten fellelhető kritikák többségével, ugyanis bármekkora csalódást is jelentett számomra Matthew Vaughn előző képregényfilmje, a Kick-Ass, és bármennyire is gagyinak találom az X-Men trilógiát, a First Class bizony jó lett. Nem nagyon jó, de közel van hozzá.

Két dolgot szűrtem le a megtekintés után: 1, Edgar Wright tutira hatalmas fight-game függőként élte a fiatalságát. 2, Mint egyszer mindenki, úgy ő is volt már szerelmes. Jones már írt róla tavaly, nála number one lett, és bár nekem a közelébe sincs, ettől még marhára élveztem, 1 órán keresztül szállította a poénokat, többször hangosan röhögtem, mert iszonyat komolytalan miközben ezerrel pörögnek az akciók.

Engem már a trailerrel megvettek kilóra, de azt legmerészebb álmomban sem gondoltam volna, hogy ennyire bejön majd a Scott Pilgrim vs. the World. Igaz, hozzánk csak december 30-án érkezik a mozikba, de én már biztosan ott fogom újrázni, mert nagyon nagy élmény volt ez a film, ami a Kick/Asst megeszi reggelire.

A film alapjául szolgáló képregény hazánkban is kapható már egy ideje, én is találkoztam már vele a boltok polcain, de eddig nem találtam elég vonzónak, most viszont már szívesen belelapozgatnék. A történet középpontjában a 22 éves Scott Pilgrim áll, aki egy amatőr bandában zenél, és egy meleg sráccal él együtt. Összejön egy Knives nevű csajjal, aki nem elég, hogy középiskolás, de még kínai is, így aztán rengeteg poén forrása lesz a haverok körében. Mindenestre kettejük között szépen alakulgatnak a dolgok, egészen addig, míg Scott nem találkozik álmai nőjével, Ramonával. A rózsaszín hajú lányt viszont nem olyan könnyű becserkészni; ahhoz, hogy hősünk randizhasson vele, nemcsak Knives-tól kell megszabadulnia, hanem le kell győznie Ramona hét gonosz exét is…

Mivel imádom a képregényeket és a westernt, madarat lehetett velem fogatni, amikor megtudtam, hogy készül egy misztikus, vadnyugati köntösbe bújtatott képregényfilm. Igen, a DC Comics egyik figurájáról, a Jonah Hexről van szó, akinek rajzolt változatához még nem volt szerencsém, így csak a filmről tudok nyilatkozni, ami sajnos eléggé közepesre sikerült, pedig mennyi lehetőség volt benne…

Szép a ruhád, szép a lovad